Téli szünet, címszavakban

Szomszéd nő: még mindig kórházban. Szegény az egész éjszakát egy ügyeleti folyosón töltötte, ellátás nélkül. Nagyon örültem, hogy én személy szerint nem akartam rábeszélni az ügyeletre, és ő maga döntött úgy, hogy be akar menni. Reggel vették fel az onkológiára, akkor Z. bement hozzá, hogy bevigye a cuccait (így beszéltük meg), és állítása szerint sokkal jobban nézett ki. Nekem viszont azt írta, hogy továbbra is szarul van, még írni sincs ereje. Kétszer felmentem hozzá, hogy a kérésére kidobjam a lejárt és/vagy megrohadt élelmiszereket. Vajon haza fog-e menni valaha?

Napjaink: eszünk, olvasunk, kirakósozunk, kártyázunk, filmet nézünk – ezeket variáljuk különböző sorrendben. Megnéztük az Amadeust, nem emlékeztem, hogy ennyire jó. Én kétnaponta elmegyek futni, a múltkor majd megfagytam három fokban, pedig van felszerelésem: gyapjúcuccok, sapka, kesztyű. Most délben lesz a következő alkalom – nulla fok van! Bonit próbálom nyüstölni a tanulnivalókkal: napi egy óra zongora, húsz perc francia, tizenöt-tizenöt német és magyar. Elkezdtünk egy hatosztályos felvételi feladatsort matekból, nem boldogulunk az egyik feladattal. Várom a vendégeket, az egyik lány matekszakos, hátha fel tudja írni az egyenletet...

Ennek ellenére: rohannak a napok, és úgy telnek el, hogy minden este hiányérzetem van: nem olvastam eleget, nem játszottunk eleget, nem válaszoltam minden üzenetre, kellene pakolni is, ha már így rámszakadt ez a másfél hét szünet. A kirakós is kezd nyomasztani (nem haladunk!), a Duolingo szintén (meglesz-e a decemberi badge?). Én mindenből képes vagyok feladatokat kreálni magamnak (és másoknak).

Nem csoda: hogy folyton fáradt vagyok, lehet, hogy ez is az agyban dől el? Bár tegnap hívott a háziorvosom titkárnője, hogy a legutolsó vérvételem alapján vérszegény vagyok (tudtam), menjek el a receptért, amit fölírt nekem. Sajnos hiába a sok vastabletta, nem tudom összeegyeztetni az életemmel, azon belül is a futással és a vonatozással. Ha szedem a vasat, nem tudok futni, és nem tanácsos egyórás vonatozást sem beillesztenem reggelente az életembe. Át kell gondolnom, mikor fogom tudni beszedni.

Mondtam is: Z-nek tegnap (vagy tegnapelőtt), hogy olyan isteni NEM DOLGOZNI! Csodálkozva rám nézett, hogy ezt meg miért mondom, hát én szeretem a munkámat, nem? Igen, szeretem, válaszoltam, de olyan sok időt elvesz a napból! Na most megyek is, megcsinálom a tiramisut estére, és délután alszom egyet, hogy fenn tudjak maradni éjfélig.

Már csak: pár óra van hátra az évből, mindenkinek kellemes óévbúcsúztatást, majd

BOLDOG ÚJ ÉVET 

kívánok!