Veszekedéseink

Nem tudom, látott-e már a világ olyan veszekedéseket, mint amilyenek nálunk fordulnak elő, két dilis ember között. Engem az őrületbe kerget a férjem azzal, hogy már hetekkel a síelés előtt lavinás sztorikkal és különböző síbalesetekkel traktál, mert, úgymond tudni kell róluk, hogy el tudjuk őket kerülni (nem!!). Ő viszont nem bírja elviselni, ha bármilyen egészségügyi tudnivalót szeretnék megosztani vele, amit a rádióban hallok. Így esett meg az alábbi veszekedés ebéd után, miután Bonival még visszamentünk síelni:

- Tamkó, nagyon óvatosan! Vigyázz Bonira! Hallottam, hogy egy gyerek…

- Nem akarom tudni! Nem hallom!

- …de ezt tudnod kell, nagyon fontos!

- Nem fontos! Ha továbbmondod, én is mondok valamit!

- De az a gyerek meghalt!

- Tudod, hogy az éhgyomrivércukorszintjétmindenkinekkívülrőlkelleneismernieúgymintapinkódját! - hadartam gyorsan, bosszúéhesen, hogy mindenképp meghallja.

Meg is hallotta, levágta a hóba Boni óráját, ami épp a kezében volt és mérgesen elment a sílifthez (egy perc múlva visszajött).

Nem értem, miért nem kötünk alkut: ő nem meséli el a borzalmas baleseteket, én ennek fejében nem mondom el neki a borzalmas betegségeket. Én látok itt szimmetriát. Ő nem, azt állítja, felelőtlen vagyok. Pedig én a magyar hírportálokat is azért nem nyitom meg, mert tele vannak szörnyűségekkel, amelyek ellen úgysem tehetünk semmit. (Normálisan enni, ezt pedig simán kontrollálhatja egy felelősségteljes felnőtt. Tulképp ez az egyetlen változó, amit lehet kontrollálni.)