Latin

Elmesélem még, mi történt az utolsó héten: Boniék jövőtől három éven keresztül tanulhatnak latint, a tantárgy opcionális. Én már egy ideje kiváncsian vártam, hogy mi lesz ebből a lehetőségből, választja-e majd vagy sem. Megmondom őszintén, hogy el sem tudom képzelni, mi késztethet egy mai 11 éves gyereket arra, hogy latinul tanuljon, mert ez a világ teljesen ellentétes egy olyan világgal, ahol a latintanulás üdvözlendő és bátorítandó lenne. Két okból:

1) Ma már a magolás = szitokszó. Az általános iskolától azt verik a fejükbe szerencsétleneknek, hogy még véletlenül se tanuljanak meg semmit kívülről, mert minden úgyis ott van a neten. Hogy erről mit gondolok, már többször megírtam. Én másfél évig tanultam latint az egyetemen, rengeteg magolásra és fordításra emlékszem – és ma már a fordítás sem divatos készség, „megcsinálja a gép”. (Amúgy tényleg. Sőt, néha jobban, mint egy olyan hús-vér fordító, akinek nincs ideje.)

2) Ezek a mai gyerekek legszívesebben csak azt tanulják, aminek közvetlen haszna van: angol, programozás. Boni a törit sem szereti, mert szerinte tök mindegy, mi történt régen, nézzünk inkább a jövőbe. Még a zongorának is van értelme, ebből a megfontolásból, hiszen el lehet vele képeszteni az úri közönséget. Na de egy holt nyelv? Semmilyen kézenforgható haszna.

Persze titokban tökre szerettem volna, hogy Boni válassza ezt az intellektuális luxust. Nekem semmi, de semmi kifogásom a magolás ellen (bizonyos kontaxtusban), én világ életemben imádtam szavakat tanulni, és szabad óráimban én magam is magyar helyesírásra tanítom Bonit (aminek gyakorlati hasza szintén nem sok). De be kell látnom, hogy ez a mai iskola és a mai elvárások már köszönőviszonyban sincsenek azzal, ahova én jártam és amit tőlünk kértek számon anno. Itt, ha egy gyerek félév alatt elolvas egy kötelező olvasmányt, megtapsolják. Gyakorlatilag ma már „nincs rossz válasz”, a tanár már annak is örül, ha a diák megerőlteti magát és valamilyen választ ad. (Remélem, túl cinikus vagyok.)

Mondogattam Boninak, hogy hegyezze csak a fülét az iskolában, és tudjon meg mindent erről a latinról, hátha megjön hozzá kedve. Csak a vállát vonogatta mindig. 

Azt tudtam még elképzelni, hogy latinra azok a szülők iratják be a gyerekeket, akik szerint a latintanulás (de nem a latintudás!) jól mutat az önéletrajzban. Ez egy tök gyakori érv és jellemző gondolkodásmód. Csomó szülő ezért iratta be a gyerekét németre például, még az is, aki tudja, hogy pár év múlva elköltöznek a Côte d'Azur-re, és a spanyollal többre menne. Én ezt az önéletrajzos motivációt nem mondtam Boninak, mert kicsit gáznak tartom, mint ahogy az ilyen célból elvégzett önkénteskedést is annak gondolom.

Ezen a héten a latintanárnő külön órát tartott nekik, hogy latinosokat toborozzon. Boni minden különösebb érdeklődés nélkül ment el rá. Én azért a reggelinél próbáltam felhívni a figyelmét különböző kuriózumokra, pl. képzelje el, a latinban nincsenek névelők!  – hátha kedvet kap. Értetlenül meredt rám.

Majd lelkendezve jött haza, hogy latinul akar tanulni!!

Ez a tanárnő tudhat valamit. Z., aki a elment a suli elé, hogy megvárja Bonit, mesélte, hogy minden gyerek úgy jött ki a kapun, hogy latinos akar lenni.

Én baromira örülök. Csak a gyakorlati oldalától tartok egy kicsit. Gyanítom, hogy nekem kell majd a fejébe vernem a névszóragozást, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy önállóan leülne bemagolni. A némettanulás is gyakran kínszenvedés; az órán macskakaparással lejegyzetelt szavakat itthon nem tudja kiolvasni, mindent újra meg kell nézni, majd kijavítani a füzetben, amitől gyakran hisztirohamot kap... 

Azóta elkezdődött a síszünet (azalatt van gondolkodási idő, de Boni rendületlennek tűnik), örömmel vágtunk bele idén is az ötnapos síelésbe. Jót fog tenni az egész napos mozgás és friss levegő, a sok könyvvel, podcasttal és kártyával együtt, amit magunkkal hoztunk, és amelyekre remélem, marad időnk (bár én mindig mindent túltervezek).