Tömeg, káosz, fejetlenség

Szerencsére velünk minden oké, a Swissair flottájával viszont már kevésbé! Minden szuperul ment egészen odáig, hogy beszálltunk a gépbe. Egy kicsit jobban is voltam, készen álltam az útra, még a maszk sem zavart. És akkor bejelentette a pilóta, hogy valami elromlott a gépen, várják a szerelőt. Biolujzára gondoltam, aki egy éve ugyanezt élte át, és még olvasni is rossz volt, és azon hüledeztem, hogy ezt hogy bírták ki?!

Hát most megtudtam. Tényleg mindent ki lehet bírni. Telt-múlt az idő, vizsgálgatták a gépet, mi ültünk a tűzforró hőségben, és azon gondolkodtunk, hogy elérjük-e a csatlakozást Zürichben (ezt Boni ötpercenként meg is kérdezte tőlem) (ami hozzáadódott ahhoz a szintén ötpercenként feltett kérdéséhez, hogy holnap ugye már nem leszek beteg). Hamarosan bejelentették, hogy nem tudják megjavítani a gépet, törlik a járatot, mindenki szálljon ki, csókolom. Ki kellett mennünk újra a terminál elejére, ahol kezdetét vette a sorbanállási tortúra. Borzalmas volt! Mi viszonylag a sor elején voltunk, mert nem volt feladott poggyászunk, de lehet, hogy azok jártak jól, akik a sor végére kerültek, erről majd később.

Különféle pletykák és híresztelések kaptak lábra, állítólag a személyzet tehetetlen és nincsenek infóik. A legtöbb ember továbbutazott (volna) Zürichből, sok volt az amerikai, egy nő idegrohamot kapott és nekiállt kiabálni (megértettem). Mindenki próbált telefonálni, a Swissair-nél lehetetlen volt emberrel beszélni, géphang vette fel, tűrhetetlen ez a maivilág.

Szerencsére (vagy sem, ezt most már nem tudjuk meg) az előttünk lévő görög-amerikai nő megadta azt a Swissair-számot, amit ő VIP-utasként felhívhat. Megvárta, amíg befejezzük a hívást, nagyon rendi volt, és így sikerült egy élő emberrel beszélni. Átfoglaltuk a járatunkat holnapra még azelőtt, hogy sorra kerültünk volna. Én közben a szállodát hívtam, és sikerûlt lefoglalni az két utolsó szobájukat ma estére.

Ezek után felmentünk ebédelni (épp ráláttunk az elromlott gépre), és már a desszertnél tartottunk, amikor odajött egy nő. Látta, hogy mi is ezen a bizonyos gépen voltunk, mert ő is Zürichbe tartott (volna) és kérdezte, hogy ugye tudjuk-e, hogy a gép végül délután tényleg fel fog szállni? Megnéztük a kiírást, és tényleg az állt ott, hogy “boarding”. De akkor már megvolt az álfoglalás és a szálloda. Úgyhogy nem variáltunk tovább, hanem visszajöttünk a szállodába. Majdnem megérkeztünk már, amikor a papám rámírt, hogy a Flightradar szerint a zürichi járat a kifutópályán van. Rajta vagyunk-e, kérdezte.

Mint utólag elmondta, 15:35-kor meg is érkezett Zürichbe (nélkülünk). A los angeles-i járat, amivel tovább kellett volna utaznunk, nyolc perccel később indult el Zürichből. Örök rejtély marad, hogy elértük volna-e, megvártak volna-e. 

(Unokatesóm reakciója: na ne aggódj, ha így meg tovább, Z. még Európában fog agyvérzést kapni!)

Jaj, nagyon nehézkesen indul ez az egész. De ha most nem megyünk, nekem nem lesz többet erőm, kedvem vagy energiám még egyszer megszervezni egy ilyen utat. A mai nap folyamán többször is eszembe jutott, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, itt rostokolunk a mh-emtől négy kilométerre, Los Angelesben pedig úgyis 40 fok van épp.

Amikor mehetne az ember Misolcra is!

(a képen a mai vacsim)