Túl korán, túl későn

 

Jelenleg a szabad időm nagy részét egy olyan utazás megszervezésére fordítom, ahová sajnos lehet, hogy el sem megyünk. Nem megyünk, mert amióta megvettük a repjegyeket, azóta Z. hallani sem akar az útról, attól fél, hogy ott is eü-s problémái lesznek (mint ahogy ez történt a két legutóbbi utazásunk alkalmával), Boni pedig egyáltalán nem vágyik egy olyan helyre, amit nem ismer (ő a szüleim kertjére vágyik), plusz tart a hosszú repülőúttól és mivel valahogy megtudta, hogy Amerikában lazák a fegyvertartás szabályok, attól is fél, hogy lelőnek minket. Ami olyan jó vakációs ötletnek tűnt régebben, arról kiderült, hogy nem az: Boni még túl kicsi, a férjem meg már túl idős hozzá. Tök csalódott vagyok.

Addig is, átgondolván a dolgokat, arra jutottam, hogy jobban járunk, ha mindent leszervezek előre, mert hátha esetleg mégis el tudnánk menni. Egy ideig sajnáltattam magam, hogy időt és energiát pocsékolok talán feleslegesen, ráadásul az útikönyveket és blogokat böngészve az embernek megjön a kedve is az utazáshoz – annál nehezebb lesz megemészteni, ha itthon maradunk. 

Aztán rájöttem, hogy ez a probléma tényleg semmiség ahhoz képest, amilyen problémákkal az ember szembesülhet az életben. Soha ne legyen nagyobb gondom! Úgyhogy most teljes gőzzel szervezek biztosítást, autóbérlést, belépőjegyeket és szállást, családom teljes közönyétől kísérve.

Unokatesóm reakciója, amikor meséltem neki, hogy se Boni, se Z. nem igazán akar utazni