Ezen a héten adját át az irodalmi díjakat, amelyek közül a legrangosabb (legtöbb olvasót vonzó) kitüntetés a Goncourt-díj. Négy könyv jutott a döntőbe, ezek közül kettő is nagyon jónak tűnik, mindkettő önéletrajzi írás. Az egyik ezek közül a bal oldalon látható könyv. Nem olvastam, úgyhogy még nem tudok róla mit írni, viszont meghallgattam róla pár műsort, és már alig várom, hogy a könyvet is megismerjem. A (velem szinte egyidős) írónő iszonyú szimpin nyilatkozik, pátosz és indulat nélkül. Pedig egy gyerekkori traumát beszél el: 7 és 14 éves kora között a nevelőapja rendszeresen megerőszakolta.
Nem ez az első ilyen könyv Franciaországban, és a témája miatt nem feltétlenül érdekelne. Az ilyen típusú tartalom azt a veszélyt hordozza magában szerintem, hogy az írás elsősorban terápiára, az önsajnálat kifejezésére szolgál, vagy olvasók érzelgős részvétét keresi. De szerintem ez nem ilyen, legalábbis az alapján, amit a szerző mond. Inkább arra keresi a választ, hogy mi a rossz, és hogyan képes valaki rosszat tenni.
Két kijelentése is megragadta a figyelmemet. Az újságíró kérdésére, hogyan jutott túl a történteken, azt válaszolta: nem jutottam túl rajta. Nem tudta túltenni magát rajta. Sőt, azt is hozzátette, hogy az irodalom soha, semmiféle gyógyírt nem jelentett neki arra, hogy feldolgozza, ami vele történt. Ezt én meg tudom érteni, de annyira sajnálom, hogy a mentsvár, amit az irodalom jelent, nem mindig tud működésbe lépni. Néha annyira túlbecsüljük az irodalom erejét nem? Holott a könyvek soha nem akadályoztak meg semmilyen háborút (barbárok mészárlását).
A másik döbbenetes dolog a történet kapcsán azt volt, hogy miután az írónő 18 éves korában bíróság elé állította a mostohaapját, az mindent bevallott, majd leülte a rá kiszabott (asszem) kilenc évet a börtönben, minekután újból megházasodott, és lett négy saját gyereke!
Ezzel kapcsolatban az írónő azt a kérdést tette fel magának, hogy ha a büntetést a társadalom azért rója ki egy bűnösre, hogy az így jóvátegye a bűnét, akkor ezen miért csodálkozunk annyira. Mert csodálkozunk. És azt szeretnénk, hogy az ilyen szörnyetegek, akik tönkretettek egy életet, soha ne lehessenek többé boldogok, pláne négy gyerekkel. Holott a kilenc évvel úgymond „megváltotta” magát, logikus lenne, hogy utána azt csináljon, amit akar.
Ok. Legyen. Igaz. De én mégis azt szeretném tudni, hogy mégis
aki képes beleszeretni és négy gyereket szülni egy embernek, aki évekig erőszakolta a nevelt kiskorú lányát??
Most azonban nem rohanok el megimulzusvásárolni a könyvet, mert egy ideje rászoktam arra, hogy inkább kivárom, hogy az újdonságok megjelenjenek papírkötéses formátumban, és csak akkor veszem meg őket (így olcsóbb, kevesebb helyet foglal). Meg el akaprom olvasni előtta még a Lolitát, a nő gyakran hivatkozik Nabokov könyvére.
Fú, de érdekes téma!
VálaszTörlésÉn soha nem gondoltam bele, hogy az írók, akik a traumatikus élményeikről írnak, önsajnálatukat fejeznék ki. Talán azért, mert azt hittem, hogy aki már tud beszélni az őt ért bántalmazásról, az messze túljutott az önsajnálaton.
Olvasva az új házasságot, nekem is kikerekedett a szemem. Egy dolog az a "fura" ízlésű nő, de a pasas gyerekei? Előbb utóbb azok is megtudják. Garantált családi dráma!
Örülnék, ha írnál majd arról, hogy mit gondolsz a Lolitáról, mert én olvastam, és kétféle megközelítésben értékeltem magamban. Nagyon érdekelne a véleményed!
Ok!! Akkor előreveszem a Lolitán a listán :)
TörlésIgen, lehet h igazad van, amit a traumatikus élményekről írsz. Csak épp most fejeztem be egy könyvet, amiben az írónő (Lola Lafon) több - családi és saját - traumát is használ arra, hogy saját magát sajnáltassa. Valahogy hamisan hangzott az egész könyv, nem is tudom most hirtelen megfogalmazni, miért. Sok volt a pátosz, a sírás, a döbbenetre apellálás (a címe: Quand tu écouteras la chanson).
Igen, elképesztő lehet egy ilyen pasinak a gyereke lenni :-o És nem is értem, a felesége nem FÉL? mondjuk amikor az apuka fürdeti a gyerekeket? megilyenek??
Igen, simán lehet, hogy van olyan, amit írsz, hogy mások döbbenetének kiváltása a cél, ebbe soha nem gondoltam még bele, mert nem találkoztam vele. Rákerestem erre a könyvre, magyarul még nincs (lehet, hogy nem is lesz), angolul meg ezek után már nem lenne hozzá kedvem. :D
TörlésEzen gondolkodtam, hogy nem értek hozzá, de a pedofília gyógyítható egyáltalán? Vagy azért kontrollállja valami pszichiáter/pszichológus? Ha igen, akkor sem tudom elképzelni, hogy a bizalom, mint olyan, az hogyan van. Ráadásul négy (!!4!!) gyereket ilyen apának kitenni, nem tudom na. Elképesztő.
Adél: én pont azt gondolom, hogy az írást használják a trauma feldolgozására. Ennek része lehet akár a sajnálat kiprovokálása is, lehet, hogy az is segít?... (Az más kérdés, hogy ha túl patetikus lesz emiatt egy könyv, akkor fuccs az irodalmi élménynek, de hát ezt ugye a kiadó/szerkesztő tisztelt - lenne - megítélni kiadás előtt.)
TörlésPoszt: érthetetlen nekem is ez a második feleség és gyerekek sztori. Csak valami fanatikusan vallásos,a Passat megváltani akaró nőt tudok elképzelni.
Egy csomó olyan nő van aki konkrétan cinkosa a pedofil és bántalmazó férfinak. Én láttam nem is egy ilyen esetet ilyen elrabolt és évekig fogva tartott (de megkerült) lányokról. Jellemzően volt női cinkos. Számomra inkább az a kérdés, hogy hogy lehet egy gyakolró (vagy hát hogy mondják) pedofilt (sőt bármilyen erőszakolót) valaha is kiengedni a társadalomba? (FElla vagyok, újra itt a névtelen korszak, gondolom megint valami frissítés volt).
TörlésIgen, Vera, az megvan, hogy azzal dolgozzák fel a traumát, hogy kiírják, de az önsajnálat szerintem egy megrekedt szint, amíg az van, addig nincs gyógyulási folyamat. Az önsajnálat egy tünet, vagy kórkép, nem része a traumafeldolgozásnak. De nem vagyok szakember, csak szerintem van így, vagyis EDDIG így gondoltam erre, ezért is csodálkoztam rá. :D
Törlésigen, pontosan, az onsajnalat kontextusaban az egyen
Törlésaldozatkent tekint magara, mig az onegyutterzes kifejezetten gyogyito, de nem konnyu oda eljutni egy (vagy tobb) traumabol ❤️ (librarycat)