Ismeritek ezt a társasjátékot? Kártyákkal és zsetonokkal kell játszani. Az a típusú játék, amikor egy kártya nem csak fizetőeszköz, hanem pontot is jelent, amit a végén össze kell számolni. Ezért minden kártyán két információ van feltüntetve: hogy mennyit ér fizetőeszközként (1) és a végelszámoláson (2). Amúgy rendkívül egyszerűen megtanulható, pár szabályt kell csak az elején megjegyezni. Egy-egy menet kb. 15–30 perc, attól függően, hogy mennyit gondolkodnak a játékosok. Ezért mi ketten szeretünk leginkább játszani Bonival, mert három embernél már lelassul. Bár az sem jó, ha túl pörgős a játék, mert akkor meg nem lehet rendesen gondolkodni.
A cél az, hogy minél több pontot összegyűjtsünk. Ha valaki eléri a 15-öt, a játéknak vége, de a többieknek van még egy-egy „dobása”, így gyakran előfordul, hogy nem az nyeri meg, aki először érte el a 15-öt, mert az utána jövő mondjuk 22-t szerez (ez a maximum). Pont ezt szeretem a játékban: hogy egészen a végéig nem lehet biztosan tudni, ki nyeri meg, mindig fordulhat a „kocka”. Ilyen szempontból pont az ellenkezője a Monopolynak, ami szerintem azért béna, mert a lemaradást soha nem lehet behozni.
Ezt a Splendort valami matematikus találhatta ki, mert elképesztő ügyesen vannak megtervezve a pontrendszerszabályok: a jó szerencse és a jó stratégia tökéletes egyensúlya kell ahhoz, hogy megnyerje az ember a menetet. Én már úgy-ahogy fel tudok állítani saját maganak egy stratégiát az elején, de sokkal gyakrabban nyernék, ha lennének hipotéziseim arra nézve, hogy a másik (többi) játékos milyen stratégiát követ. Sajnos erre képtelen vagyok. Ráadásul az ember saját stratégiája is borulhat (legyen az bármilyen jó), ha a lapjárás nem kedvez neki, vagy ha a másik (többi) játékos más taktikát választ.
A szünetben szinte minden nap játszottunk Bonival egyet, szerencsére ő is nagyon vevő rá, főleg, hogy gyakran nyer (és a saját megfogalmazásában: soha sem veszít, mivel mindig megvan a 15. Ezt a szabályt ő találta ki.). A múltkor viszont leültünk hármasban játszani. Nem is kicsit nevettük ki Z-t az elején, mert ő talán nyáron játszott utoljára, alig emlékezett rá, hogyan kell. Elmagyaráztuk a szabályokat, forgattuk a szemünket, hogy rosszul húz zsetonokat (vagy három különböző színűt, vagy két ugyanolyan színűt lehet húzni; ez utóbbit csak akkor, ha minimum négy zseton van még a bankban), röhögtünk, amikor elnézte a kártya „árát” és rossz zsetonokkal akart fizetni stb.
És basszus, ezek után úgy megnyerte a játszát! Máig elemezgetem magamban, hogy ez miképp történhetett, két tapasztalt játékos ellenében. Talán más a dinamikája a játéknak, ha hárman vagyunk, erre jutottam... mi már hozzá voltunk szokva egy bizonyos játékidőhöz, talán ez változott meg annyira, hogy össze tudott magának harácsolni annyi pontot. De az is lehet, hogy ő merészebben játszott mint mi, sokkal nagyobb rizikót vállalt, és bejött neki.
Összefoglalva: kicsit a sakkra emlékeztet annyiból, hogy legalább három lépést előre kell látni: a sajátot mindenképp, de az ellenfelét (ellenfelekét) is érdemes (lenne). Van viszont benne lapjárás és szerencse, emiatt az Azulra hasonlít, viszont annál sokkal kiszámíthatóbb.
Nahát, mi is sokat Splendoroztunk pár éve, de az lett belőle, hogy A. kifejlesztett egy nyerő technikát és utána már annyira unalmassá vált a játék, hogy egy idő után teljesen elment tőle a kedvünk. Tuti sokat számít, ha új ellenfél van a pályán!
VálaszTörlésNem mondod, és miben állt ez a taktika?? És a szerencsefaktor??
Törlés