Átrendezzük a lakást (9. nap)

Ez tegnap történt, csak már nem volt időm írni róla, az előző bejegyzésem pedig már kész volt. Délben éppen leparkoltam a házunk előtt, amikor látom, hogy az előttünk lévő UPS-kamion elindul. Abban a pillanatban leesett, hogy mára vártuk a 29 kilós csomagunkat, amit hosszú hezitálás után még a szünetben rendeltünk meg! Boninak odakiálltottam, hogy maradjon az autóban, én pedig mint az őrült, kiszálltam és rohantam a kamion után. Az első lámpa zöld volt, azon átment, de tudtam, hogy nincs minden lámpa jól szinkronizálva. Két utcán át rohantam a kamion után, míg végül egy pirosnál elértem. Jól sejtettem: hozzánk jött, de mivel nem voltunk otthon, bedobta a cetlit, hogy jöjjünk a csomagért. Megkértem, hogy forduljon vissza és hozza föl a csomagot. Szerencsére jó fej volt, öt perc múlva (a sok egyirányú utca miatt) újra ott volt a házunk előtt.

Boni majd kiugrott a bőréből, de délutánig kellett várnunk, amíg összeszereltük. Nagyon meglep mindig, hogy ez az amúgy iskolai dolgokban és itthoni kötelezettségekben kajla és szétszórt gyerek más feladatokra milyen türelmesen és kitartóan (órákig!) tud koncentrálni, hiszti és problémázás nélkül. Neki köszönhető, hogy ketten összeszereltük a cuccot, pedig nehezebb volt, mint egy IKEA-bútor; több alkalommal is vissza kellett bontani, amit már megcsináltunk, ráadásul angol nyelvű útmutatóból dolgoztunk, ami nem teljesen felelt meg a valóságnak stb. (Ugyanez a gyerek egy perc alatt dührohamot kap, ha nem sikerül kikötni a cipőfűzőjét, csak mondom).

Kitaláljátok, hogy mi ez?