Bújós (15. nap)

Boni még ugyanannyira bújós és puszilkodós, mint kisebb korában. Simán lehet neki bármennyi puszit adni, bárhol, bárki előtt, és ő is folyton rajtunk „lóg”: ölel, bújik, követeli a puszikat. Főleg reggel, este, illetve búcsúzáskor és találkozáskor, de nem csak, hanem teljesen váratlanul is („Jaj, mama, eszembe jutott, mennyire szeretlek!”). A változás csak annyi kisebb korához képest, hogy most már 37 kiló és tök izmos, simán van, hogy földönt vagy lefejel minket. De ki tudna ezért szólni, ugye.

Az elmúlt hónapban többen is mosolyogva mondták, hogy ölelgessük csak! puszilgassuk csak! Amíg lehet! Pár év, és ennek vége – jósolták. És tényleg, teljesen logikus, hogy ennek valamikor (hirtelen? vagy lassanként?) vége lesz. Boni egyik osztálytársának az anyja pl. már a nyáron mondta, hogy az ő tízéves kisfiát már nem lehet csak úgy puszilgatni.

Én leginkább bele sem gondolok, és „élvezem, amíg csak lehet”, ezt a tanácsot szoktuk ugyanis kapni. De azért szoktunk róla beszélgetni, hogy milyen lesz, meg hogy hát c'est là vie meg hogy carpe diem, ilyen és hasonló közhelyeket.

Nemrég leesett, hogy mindez nekünk persze tök szar: belegondolni, hogy a bújós kisbabánk lassan szőrös lábú kamasszá válik, de rájöttem basszus, hogy Boni is aggódik. Azt hallja folyton, hogy pár év múlva már nem fogja akarni azt, amit tíz éve folyton akar: hogy jól megszeretgessük. Vészmadarak kárognak körülötte, hogy a világ meg fog változni, és nem lesz része puszikban meg ölelésekben, amit szerintem ő még elképzelni sem tud, hiszen egész eddigi életét fizikai kontaktusban élte le.

Akkor jöttem erre rá, amikor egyszer este odasündörgött hozzám, átölelte a nyakamat és belesuttogta a fülembe, hogy mama, de én mindig szeretni fogom a puszijaidat!

Ilyen szépen kinyílt a szülinapi csokrom. Az illata pedig fantasztikus!