„Kora ifjúságom óta nem az ép emberi értelem irányította döntően a tetteimet és az elhatározásaimat, hanem a lelki zavar”

Egy ideje piszkozatban volt egy bejegyzés a papámról. Nem írtam meg rendesen, mert hiába lehet a történteket pár mondattal, objektíven ismertetni, nem tudtam érthetően megfogalmazni, hogy számomra mit jelent a sztori, hogy mit jelent visszatekinteni családunk életfilozófiájára ennyi év távlatából, és hogy mit gondolok a szüleimmel eltöltött saját boldogtalan gyerekkoromról.

És képzeljétek, ekkor teljesen véletlenül hallottam a rádióban erről a könyvről. Egy svájci író könyve, 45 évvel ezelőtt jelent meg, életemben nem hallottam még róla. A műsorban röviden csak annyit mondtak, hogy jó könyv, hogy a pasi a megírása után pár hónappal meghalt rákban (a betegség késztette a könyv megírására a szerzőt), de főleg, hogy az új francia fordításhoz egy olyan író írta az előszót, akit nagyon szeretek. Tulajdonképpen ez utóbbi okból rendeltem meg magamnak magyarul. Elkezdtem olvasni.

És nem tudtam letenni.

Döbbenten, fejbe kólintva és hitetlenkedve olvastam végig.

Nem tudom, mit ér ez a könyv világirodalmi szempontból, és nem tudom, hogy mások mit olvasnak ki belőle, csak annyit tudok, hogy én életemben először olvastam a saját gyerekkorom problémáinak egy részét valaki más leírásában. Nem is gondoltam, hogy az elmondhatatlant (lásd a poszom első bekezdését) ilyen pontosan és közérthetően el lehet mégis mondani. 

Mégpedig azt, hogy a saját apámnak, aki hiába élt le egy kívülről viszonylag szokványos életet (karrier, feleség, két év korkülönbséggel két gyerek, autó, hétvégi telek), mégsem egy normális életben volt része hetvenöt éven keresztül, hanem egy lelki betegségben. A lelki betegség jellege és a körülmények nem teljesen egyeznek meg a könyvben leírtakkal, de van köztük hasonlóság. Az apámra a konformitás vágya, az önbizalomhiány és az emberkerülés jellemző, mindegyik a beteges tartományban. Ezek adják ki a természetének gerincét és a tetteinek mozgatórugóját. Ahogy a könyv szerzője, úgy én is a társadalmi berendezkedésben keresem az egyik okot ezekre a jelenségekre: de én a svájci jóléti gazdaság helyett a kommunizmust okolom elsősorban. Másodsorban pedig a géneket, amiket sajna a papám a saját apjától kapott örökül, és amelyek egy részét én és Boni is magunkkal hurcoljuk, de ez már egy másik történet.

Szóval az első bekezdésben említett sztori a következő: a nagymamámnak volt egy húga, akiről mindig nagyon meleg szívvel beszél. Ennek a húgnak voltak gyerekei, közülük a Zsuzsa, aki az én papámmal kb. egyidős volt. Jobban mondva még most is egyidősek. A papám erről a Zsuzsa nevű unkokatestvéréről beszélt nekünk sokat: szinte együtt nőttek fel, nagyon közeli kapcsolatban álltak, még most is szokta hívni telefonon. A Zsuzsa férjét (Samu bácsi) mindenki imádta: a nagymamám és a papám egyaránt ódákat zengtek róla, egy aranyember, sajnos már meghalt. Zsuzsa és Samu egy időben, amikor én 16–21 éves voltam, a szomszéd utcában laktak, tőlünk kb. 500 méterre.

Csak felnőttként gondolkodtam el azon, hogy mennyire abnormális az, hogy én ezt a Zsuzát soha életemben nem láttam. A Samut sem, a gyerekeiket sem. 

Az egyik barátnőm, akinek ezt a történetet és a fenti könyvet nemrég elmeséltem, megkérdezte, hogy mi volt az oka, hogy a papám és a Zsuzsa elhidegültek egymástól. Nos, a papám életképtelenségét és neurózisát pont az illusztrálja a legjobban, hogy: soha nem hidegült el egymástól a két unokatestvér. Az apám egyszerűen csak nem mutatta be nekünk, gyerekeinek, ezt a fontos családtagot. Amúgy az ő szótárában az elhidegülés és a konfliktus nem is szerepel, mert az nem comme-il-faut. Tüntető és túlzott udvariassággal hívja fel az összes Zsuzsa ismerősét Zsuzsa-napon, de az életében fontos szerepet játszó Zsuzsát nem mutatta be nekünk. Az apám inkább élt egy minden kritikán felül álló, képmutatással szépen kitapétázott disznóólban, mint egy olyanban, ahol kimondják a valóságot, például azt a szót, hogy „disznó”, felrobbantva akár a konvencionális beszélgetések keretét.

Sok más pédát tudok felhozni a konformitás és a látszatra adás ilyen fajta keveredésére. Egy másik példa: a papám (közepes angoltudással) büszkén mondogatta mindig, hogy ő tudja, hogy a juvenile delinquency mit jelent. Engem is mindig arra biztatott, hogy tanuljak meg pár ilyen bonyolultnak látszó angol kifejezést (a nyolcvanas években vagyunk), mert, figyeljem csak meg, egyszer az életben valahol ez jól fog jönni nekem: lesz egy olyan helyzet, hogy csak én fogom érteni az adott kifejezést, és az mennyire király lesz. Értitek, csak jót akart nekem! De soha nem arra buzdított, hogy tanuljak meg jól angolul, hanem arra, hogy pár random kifejezés bemagolásával kápráztassam el a hallgatóságot, mintha valójában jól tudnék angolul.

Ahogy az író, úgy én sem orrolok a szüleimre, és én is szívesen használom velük kapcsolatban a „szegény” jelzőt: dehogy voltak ők rosszak, mégis mennyi rosszat tettek velem – de nem tudtak máshogy tenni. Viszont én is jól emlékszem az első döbbenetemre, amikor rájöttem, hogy vannak emberek, akik a saját szüleikkel is tudnak érdekes témákról izgalmas beszélgetést folytatni.

Véletlenül a kezembe került tehát egy könyv, ami ekkora hatással volt rám. Ki tudja, milyen könyvek vannak még a világon, akár olyan nyelveken megírva, amelyeken nem is olvasok, és amelyek ehhez hasonlóan ilyen fontos olvasmányt jelentenének?!

(a közzétett idézeteket Bor Ambrus fordította)