Még egyszer a gyors és finom kánikulai sütiről

A héten Z-nek Franciaországba kellett utaznia, én és Boni pedig Budapesten voltunk aznap, amikor megjött. A délutáni géppel érkezett, ezért előző nap összeállítottam egy kis adag sütit egy átlátszó jénai tálba. Most málnával és áfonyával készítettem el. Gondoltam, jól fog esni neki a nagy melegben.

Aznapra vártuk a szárítógép-szerelőt is. Délben érkezett, már akkor csurgott róla a víz, de munka közben is jól megizzadt szegény. Kérdezte is tőlem, hogy most tényleg ennyire nagy a hőség, vagy csak a szereléstől lett ilyen melege?! Mentegetőzve mondtam, hogy hát tényleg hőségriadó van - bár én ezt a nyitott ablaknál ülve, a telefonnal a kezemben nem annyira éreztem, mint ő, aki az előszobában guggolt és turkált a gépben. El is gondolkodtam a fizikai és a szellemi munka közötti különbségen, meg hogy miért nagyobb a presztízse ez utóbbinak, holott kiigazodni egy szárítógép belsejében (azok a kis mütyürök! meg csavarok!) egyáltalán nem tűnt egyszerűnek.

Kérdezgettem tőle, hogy kér-e vizet, kólát, jeges kávét, bármit, de mindent visszautasított. Miután végzett, nagy nehezen elfogadott egy kis hideg vizet. Kinyitottam a hűtőt, a vállam fölött épp belelátott.

- Úristen! Az mi?! - mutatott rá a sütire. Ami tényleg iszonyú gusztán nézett ki az átlátszó tálban, a két réteg babapiskótával, köztük a fehér krémmel, rajta a piros és lila gyömölcsökkel. - Maga csinálta??? - kiáltott fel.

- Igen! - büszkélkedtem, miközben töltöttem ki a vizet.

- Biztos nincs még felbontva… - sajnálkozott a pasi.

- Nem, még nincs - ismertem be, majd becsuktam a hűtőt ès odaadtam neki a vizet.

- Hát gyönyörű, az tény!

Egy másodperc múlva rájöttem, hogy tulajdonképpen miért ne szelhetném már most fel a sütit. A pasi olyan lelkesnek tűnt! Felajánlottam neki, hogy adok neki belőle.

- Lehet, hogy nekünk túl sok is! - tettem hozzá, nehogy hülyén érezze magát, meg amúgy tényleg nagyra sikerült. 

Kiszedtem két adagot (én is meg akartam kóstolni, mert minden alkalommal kicsit máshogy sikerül), ami az egésznek a fele lett. Elmeséltem neki, hogy minden nyáron elkészítem, és ehhez mindig ugyanabból a receptből dolgozom, mivel minden évben elfelejtem a hozzávalókat (pedig csak négy elemet kell megjegyezni).

- Miért, maga ilyet Franciaországban EGYÁLTALÁN NEM KÉSZÍT?! - csapta össze a kezét hitetlenkedve.

Ott a konyhapultnál állva meg is ettük a kiszedett adagokat, és hát tényleg baromi jól esett abban a melegben. Összeértek az ízek, ahogy a papám mondja (de amiről tulképp csak halvány elképzelésem van, hogy mit jelenthet. Biztos ezt.). A pasi a végén olyan aranyos volt, mert nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:

- Maguk tulajdonképpen hányan laknak itt, hogy ez a tál süti TÚL SOK?

(Z. pár órával később megérkezett, és rögtön meg is ette a megmaradt adag felét. Lefekvés előtt pedig a maradékot. Ebből tényleg nem lehet túl sokat csinálni, amikor 34 fok van odakint.)