Egy emberi tulajdonság

Hazajöttünk Fro-ba. Indulás előtt még vissza akartam menni Budapesten egy Butlers-be, mert előző nap vettem ott csodaszép, dobozos teákat, és arra gondoltam, hogy jó lenne a zongoratanárnőnek is (minden évben karácsonykor és év végén megajándékozzuk, ez itt szokás). Nem ismertem ezt az English Tea nevű márkát, idén kóstoltam először, és már bántam, hogy nem vettem egy másik dobozzal is. Z. húzta a száját, hogy inkább induljunk korábban, ne loholjunk teáért. Vegyek inkább majd valamit Fro-ban – érvelt.

Teljesen logikus volt az érvelése: itt is lehet szép, dobozos teákat kapni. De biztos voltam benne, hogy a tanárnőnek jobban fog tetszeni az ismertelen szépdobozos tea, mint a minden francia városban megtalálható teaboltok valamelyikéből származó (szintén) szépdobozos tea. Ezt az emberi tényezőt hagyta figyelmen kívül a férjem: az egzotikum varázsát.

Mert miért vásárol például a svájci barátnőm olyan boldogan fűt-fát, amikor Fro-ba jön, és miért nézelődöm a Migros-ban úgy, mintha múzeumban lennék, amikor én megyek Svájcba? Hát mert olyan dolgokat látunk/veszünk, amiket otthon nem. És milyen jól tud esni az a valami, amiről az ember azt gondolja, hogy nehezen beszerezhető! Mert biztos vagyok benne, például, hogy a teák valójában nagyon hasonlóak egymáshoz.

Ezzel az érveléssel hozunk haza minden évben több üveg szilvalekvárt, mondván, hogy itt nem lehet kapni 100%-os szilvából, fűszermentesen. Nem mintha nem bírnám ki az évet hazai szilvalekvár nélkül – közrejátszik benne az az érzés is, hogy szeretek a megszokottól eltérőt, különlegeset enni. Ugyanígy vagyok az őshonos Korpovit keksszel is: őrzöm, félreteszem, beosztom, kiélvezem mint valami extra különlegességet.

Miután mindent bepakoltunk az autóba láttam, hogy maradt még egy cipősdoboznyi hely. A legelső pihenőnél beszaladtam a benzinkúti SPAR-ba, és gyorsan összevásároltam, amit csak hirtelen találtam: négy Túró Rudit, egy Cerbona-szeletet, fél kiló paprikát, egy zacskó darált mákot, egy tubus Piros Aranyat...