Látom, néhány embernél kiverte a biztosítékot, hogy Bonival együtt tanulok. (Hát ha még tudnák, hogy épp egy személyre szóló tankönyvet írok neki!) Már rég el akartam mesélni, de ennek apropójából most leírom, hogy mi megy a francia médiában hónapok óta gyereknevelés ügyben: egy kisebb fajta botrány robbant ki két gyermeknevelési iskola, pontosabban azok szószólója között. Hihetetlen, de az olyan komoly napilapban is, mint a Le Monde, rendszeresen jelennek meg cikkek hol az egyik, hol a másik oldal védelmében, és a buliba beszállt a francia állam által finanszírozott közrádió is.
Zanzásítva a következőről van szó: az egyik nő az ún. pozitív (kötődő) nevelést hirdeti, a másik nő pedig azt mondja, hogy az első teljesen félreértette az említett kötődő nevelés elveit, amelyek helytelen alkalmazása az agresszív és elkényeztetett gyerekek generációjának megjelenéséhez vezetett.
A vita konkrétan abban csúcsosodott ki, hogy lehet-e, illetve kell-e egy gyereket a szobájába küldeni büntetésből.
Na most itt gondolom felkapjátok a fejeteket, hogy basszus, ezeknek a franciáknak nincs jobb dolguk, mint ezen vitatkozni, ugye? Én legalábbis rögtön erre gondoltam. Pszichológusok, orvosok, terapeuták esnek egymásnak annak kapcsán, hogy örök nyomot hagyunk-e egy gyerek lelkivilágában azzal, ha bezárjuk a szobájába, vagy sem. Svéd gyerekekre, tanulmányokra, klasszikusokra hivatkoznak, és persze mindegyik tudja a tutit. Sőt, egy olyan cikket is közzétettek az újságban, amelyben a szerző (gyerekorvos) azt a kérdést tette fel a publikumnak, hogy „Mit szólnánk, ha a házastársunk büntetésből bezárna minket a szobába? Miért tesszük ugyanezt a gyerekeinkkel?”
Szóltam is Z-nek, hogy szerintem nem zár be elégszer engem. Pedig milyen szívesen olvasgatnék egy kicsit napközben, nyugiban egy szobában egyedül!
Na de viccet félretéve, két dolgot vonok le tanulságul ebből a francia skandallumból. Egyrészt, hogy a gyereknevelést itt is mennyire hamar és könnyedén terelik elvi síkra: mintha létezne egyetlen üdvözítő módszer a különböző alkatú gyerekekre és a százféle különböző családra. Másrészt ez a hihetetlen önbizalom mindkét oldalról: mindketten fennen hirdetik, hogy csakis a saját módszerükkel lehet egészséges és boldog embereket nevelni, a másik módszerrel nyilvánvalóan csak lelki sérült szociopaták lesznek a gyerekekből.
Amúgy mi kb. ovis kora óta beküldtük Bonit a szobájába büntetésképpen. Egyetlen probléma volt a dologgal: folyton kijött!
* Az is milyen jellemző, hogy angolul használják a kifejezést
Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor a gyereket rá akarod venni valamire, u.m. tanulás, pakolás, stb. és kezd kissé emelkedett lenni a beszélgetés, akkor a gyerek felmegy a szobájába, úgy bevágja az ajtót hogy reped a fal, majd ott részben duzzog, részben vidáman játszik. A kiinduló probléma tanulás vagy pakolás helyett. Úgyhogy szívesen látnám a házunkban a saját szobával büntető iskola képviselőjét egy nyelvtandolgozat előtt.😁
VálaszTörlésMég az előzőhöz akartam írni, hogy nekem is eszembe jutott egy ellenpélda (anekdotikus érvelés 1 pro - 1 kontra 😀) mégpedig a saját nagybátyám. A nagymamám vagy 100 történetet mesélt róla, hogy milyen lusta és trehány volt. Hogy mindig csak azon imádkozott hogy csak görbüljenek a jegyei, hogy hányszor hagyta el a tesicuccát stb) Aztán 30 éves korára úgy benőtt a feje lágya hogy jelentkezett egy főiskolára is és el is végezte munka mellett teljesen normálisan, ma meg menő vállalkozó. Na dehát a 30 év bizonytalanságot nem is tudom hogyan tudtak elviselni a nagyszüleim.
VálaszTörlésA külön tankönyv írása viszont nagyon tetszik. Ha tudod kelteni az érdeklődését akkor biztos szívesebben tanul, ez jó motiváció, csak hát elég fárasztó! Elismerésem érte Neked, hogy egyáltalán belekezdtél.
Az én gyerekeim be se mentek nemes egyszerűséggel
VálaszTörlésKíváncsi lennék, hogy érti azt az egyik fél: a másik félreérti a kötődő nevelés elveit. Lehet, rákeresek és lefordítva megpróbálom értelmezni. Mert amúgy ezzel én is egyetértenék, szerintem is sok az elkényeztetett, agyontutujgatott gyerek, a szülő, jellemzően az anya, meg kicsinálja magát, plusz nincs élete a házioltárra helyezett gyerMeken kívül. Persze ez csak olyan homályos benyomásom, nem vagyok még pedagógus se, és ők se látják a teljes képet.
VálaszTörlésDe végül is nem tök mindegy? Az ember úgysem algoritmusok szerint neveli a gyerekét, hanem leginkàbb úgy, ahogy tudja (képes rá).
Törlés