Gyerekkel múzeumban

Szombaton lehetőségünk volt tanulmányozni a 21. századi gyerekek természetrajzának két alapvető vonását, úgy mint a képernyőfüggőséget és a fogyasztásmániát: múzeumban voltunk.

A múltkori olvasmányom adta az ötletet, hogy menjünk el a párizsi Evolúciós Múzeumba. Témába vágott, Boniék úgyis hétfőn írtak felmérőt az elő- és ősemberekből, bennem meg még élénken élt a könyv emléke. Jól sikerült a nap, bár a múzeum kicsit csalódás volt: Z. is és én is jobbra emlékeztünk. Évekkel ezelőtt ott láttam először indiánok által készített zsugorított fejet, soha nem felejtem el, most pedig nem volt sehol! Lehet, hogy jobban tetszett volna a múzeum, ha el tudtuk volna olvasni rendesen a magyarázatokat, de hát Bonikám fel-alá szaladgált, egyik csontváztól a másikig, esélyünk sem volt elmélyedni a látni- és olvasnivalókban. Rácuppant viszont az interaktív képernyőkre, sajna ha nem szólunk rá, fel sem emeli a fejét belőlük, rémes. Ezek után úgy hajtott minket végig a kiállításon, mit valami hajcsár; egyetlen vágya az volt, hogy menjünk már le a shop-ba (ahogy ő nevezi ezeket a múzeumi boltokat) és... vásároljunk!

Nem is értem, mikor vette át a hatalmat a romlott kapitalista rendszer Bonikám fölött! Mikor ilyen szép csontvázakat is megcsodálhatott volna!

Mikor este kérdeztem, hogy mi fog neki megmaradni a múzeumi látogatásunkból, azt válaszolta nagy dülyfösen, hogy az, hogy nem vettem meg neki meg a nemtudommit a shopban. Kikönyörgött amúgy drága pénzért valami játékot, amivel, mint azt előre tudtam, tíz percig játszott összesen. Én viszont vettem magamnak egy szuper könyvet, ami jó kiegészítésnek tűnik a múltkor elolvasotthoz.

A kiállítás után meguzsonnáztunk a múzeum kávézójában (ott fotóztam az Eiffel-tornyot az ablakból) és a szomszéd asztalnál figyelmes lettem egy családra: papa, mama és három kislány, Boninál kicsit fiatalabbak. Az öltözetük és a lányok keresztnevei alapján beraktam őket abba a skatulyába, ami úgy van fölcímkézve, hogy „jómódú, katolikus párizsiak”. Vicces volt hallgatni az apukát, amint kérdezte a kislányokat, hogy mit gondolnak a tartósított elefántagyról, mire a lányok, mintha meg sem hallották volna a kérdést, csak tömték a sütit a szájukba és látszott rajtuk, hogy legalább annyira érdekelte őket a kiállítás, mint Bonit.

Amúgy nekem az a cím maradt meg leginkább a látogatásból, hogy: „művészet az őskorban”, ebből is ez a szó: művészet. Az jutott róla eszembe, hogy az ember ha nem is félve, de mindenképpen óvatosan bánik ezzel a szóval, akár a főnévi, akár a melléknévi alakjával, és azokra az alkotásokra tartogatja, amelyek elismertek, és amelyekért valakik valahol sok pénzt is hajlandóak kiadni. Nem mondanám például, hogy Boni művészi rajzokat hoz létre, azt meg végképp nem sütném rá, hogy Boni művész. Pedig lehet, hogy jobban tenném, ha lazábban állnék hozzá a szóhoz, mert ha az ősember barlangi firkálmányait művészetnek aposztrofáljuk, akkor miért ne tennénk ugyanezt a gyerekek rajzaival?

Sokat, majdnem 19 km-t gyalogoltunk, Boni hősiesen bírta. Utólag úgy látom, leginkább a gyorsvonatot élvezte, azon belül is az étkezőkocsit, ahol hazafelé komótosan megvacsorázott. Otthon vettük észre, hogy az egész napot (7-kor keltünk) pisilés nélkül csinálta végig...!

Ősember

 

Boni