A mesevilág és a valóság találkozása

– Mama, mondd meg őszintén, de ne hazudj!! – kérte lámpaoltás után Boni, abban a fél órában, amikor rátörnek a szomorú és megnevezhetetlen gondolatok, úgymint: meddig tart az örökkévalóság, és mit jelent a soha – A Télapó létezik?!?

A kérdés nem először merült fel, de egyrészt eddig valahogy mindig ki tudtam bújni alóla, vagy ő maga válaszolt rá, másrészt pedig csak most éreztem először, hogy komolyan kérdezi. Vártam is rá, hiszen már évek óta saját magának választja ki az olvasmányait, ráadásul nemrég egy osztálytársa is az orrunk előtt mesélte (amikor nálunk ebédelt), hogy ő tudja, hogy a szülők hozzák az ajándékot (ami persze formálisan nem zárja ki a Télapó létét).

Szóval azt gondoltam, itt az idő. Ebben a hónapban kilenc éves lesz. Ki tudja, mit mesélnek egymás között ezek a nagymenők az iskolában, akik közül sok már egyedül is hozzáférhet az internethez. Attól szerettem volna megkímélni, hogy mástól tudja meg, vagy hogy esetleg hülyének nézzék az osztálytársai (mert ebben a kérdésben roppant hiú, és nem szeretne kisbabának látszani). Valójában nem is tudtam elképzelni, hogy ebben az egészben még hisz. Úgyhogy megmondtam neki.

 

ISZONYÚ

 

CSALÓDOTT

 

VOLT.

 

Sírt, nem akarta elhinni, majd elhitte és megint sírt. Kérdezgette, hogy de akkor honnan tudtam, hogy tavaly kémiai készletet kért telefonon a Télapótól. Nekem ki adta a nagy csomag könyvet. Honnan van a karácsonyfa, és hogy termett a nappaliban, amikor mindhárman sétáltunk. Ki veszi a Szuszinak (kutya) az ajándékot. Azt mondta, hogy ha nem létezik Télapó, akkor ő már mindig egyedül fogja érezni magát a világon. Alig bírt elaludni, folyton odahívott magához, siránkozott, láttam rajta, hogy szomorú. Kérdeztem tőle, hogy gyanította-e, azt állította, hogy nem. Nos, nem tudom, mennyire őszinte ilyenkor; az érzelmeivel kapcsolatban hajlamos ködösíteni. Kérdeztem, hogy hazudnom kellett-e volna, azt válaszolta, igen.

Reggelre már továbbgondolta a kis fejében a dolgokat, és frissen, információkra éhezve elém állt:

– Mama, és a Mikulás... az létezik??

Na már most én addigra már átláttam, hogy két parancsnak kell itt engedelmeskednem. Boni egyszerre szetetett volna tájékozott is lenni és továbbra is hinni a Télapóban. Úgy gondoltam, hogy az első parancsot előző este teljesítettem, és a kétely magját elültettem. Úgyhogy ami a Mikulást illeti, azzal pedig a hitet és a varázslatot akartam erősíteni.

– Igen, a Mikulás, az létezik! – feleltem

– Biztos? Nem hazudsz? – nézett keményen a szemembe

– Nem – válaszoltam szemrebbenés nélkül, és hogy most elkárhozok-e ezért vagy sem, az majd később fog kiderülni.

– És a Nyuszi? – folytatta

– A Nyuszi is létezik, persze – hazudtam rendületlenül.

Ennyiben maradtunk. Boldogan számolgatta magában, hogy a karácsonyi ajándékok és a fa, azok mi vagyunk, oké, de a mikuláscsokik és a tojások, azok nem. Mire indulni kellett a suliba, egészen megvigasztalódott. Elképedve és izgatottan regisztrálta, hogy a lakás bizonyos pontjain karácsonyfadíszek vannak eldugva, és lelkesen jelezte, hogy akkor ezek után a dekorációról ő szeretne majd gondoskodni, meg hogy majd a fát is szívesen kiválasztja... Azért valami tényleg véget ért; évek óta titokban vesszük meg a fát és cipeljük fel, majd díszítjük lóhalálában éjszaka, majd januárban ugyanezt visszafelé.