Amikor a beszélgetések idegesítő fordulatot vesznek

A mamám mesélte, hogy már nem is szokott együtt sétálni a szomszéd házaspárral, mert a pasinak van egy olyan idegesítő szokása, hogy egy amúgy érdekes történet elmesélésekor leragad egy-egy adatnál, és mindenáron tisztázni szeretné annak pontosságát. A mamám mondjuk könnyen lesz ingerült bármilyen apróság miatt, de olyan viccesen elmesélte, ahogy a pasi – a rokonsági és ismertségi viszonyok kibogozása céljából – megállni kénytelen a mesélésben, majd a hallgatóság és a történet szempontjában teljesen irreleváns nyomozásba kezd:

– ... és akkor a Pista azt mondja... na várj, nem is a Pista volt az, hanem a Jóska! A Pista öccse! Vagyis.. nem, az nem lehet, mert ő ott sem volt... hetvenkettőbenben nem is lehetett ott... nem, mégiscsak a Pista mondta, hogy... mert a Pista megitta ám a pertut a Jolánnal! Szóval azt mondta a Békési Pista... ha csak nem a Tóth Laci volt az... mert ő is ott volt, szemben lakott velük. A Jóskával és a Pistával. Lábszomszédok voltak. A Tóth Laci, a bajai Tóth kisebbik fia! Vagy a nagyobbik...

És ez így megy a végtelenségig, amíg az eredeti sztori már nem is érdekli a mamámat, mivel az egyik szereplőt sem ismeri. Már csak menekülni szeretne!

Ekkor eszembe jutott, hogy Z-nek is van ilyen tikkje, de ő a számokkal csinálja ugyanezt. Soha nem mond olyat röviden, velősen, hogy mondjuk ötszáz kilométerre van valami, vagy három éve történt ez vagy az. Mindig méterre és napra pontosan, aggályosan kiszámolja, szintén megakasztva ezzel a társalgást – holott nem tök-min-degy???

És akkor nekibuzdultunk, és összeszedtük a legidegesítőbb ilyen típusú beszélgetéseket:

Van az a társalgás, amelyik teljesen elcsúszik a közúti információk és a városrendezés témájának az irányába. Pedig csak azt kérdeztük, hogy hol volt az illető moziban, de erre egy elbeszélés kerekedik ki arról, hogy hol kellett balra kanyarodni, mely utcákat zárták le, hol volt régebben a cukrászda, és azzal szemben most mi épült stb.

Vagy vannak azok az emberek, akik elkezdenek mesélni egy viccet vagy történetet, de már az elején szólunk nekik, hogy ismerjük a sztorit. Erre ők: végigmondják. Mintha már nem lehetne kikapcsolni a gombot! Ugyanez történik fordítva, amikor egy filmet vagy könyvet mesélnek el, és szólunk, nehogy elárulják a végét, mert tervezzük megnézni/elolvasni. Erre ők: akkor is végigmondják!

Z. lányával pedig lehetetlen ételről beszélgetni, mert mindenáron meg akarja adni a receptjét. Bármi kajás kérdést teszek fel neki (pl. mit ettél karácsonykor X-éknél), azon kapom magam, hogy udvariasan bólogatok, ő pedig hosszasan sorolja a hozzávalókat és az elkészítés lépéseit (ugyanezt csinálja a kozmetikumokkal is, amióta saját magának készíti a dezodorjait és krémjeit).

Mások (és asszem én is ilyen vagyok!) minden mellékes infóra rákérdeznek, olyan formán, hogy ha valaki azt meséli, hogy a kozmetikusnál hallott egy hihetetlen sztorit a régi osztálytársáról, akkor az első kérdése az lesz: jéé, te jársz kozmetikushoz?!

Bizonyos típusú emberek még messzebbre mennek a huszadrangú információk alapos kikutatása terén, és bármilyen tényszerű infó, adat, tudnivaló merül fel a társalgásban, rögtön veszik is elő a telefont és hangosan olvassák fel a Wikipédiát (közben kommentálva: nem nyílik meg... á, most... nem találom.. na, itt van... azt írja, hogy...!)