Együttműködés

A hétvégén össze kellett szerelnünk egy bútort; hogy micsoda fura csapat vagyunk így együtt hárman! Nem igazán tudunk jól együttműködni, hogy úgy mondjam. Más és más munkamódszerünk és -morálunk van: hármunknak háromféle.

Én és Boni az összeszerelési útmutató bűvöletében kezdjük meg a munkát. Ő mindig is imádta ezeket az útmutatókat, használati utasításokat, ismertetőket, és szereti kibogarászni a bennük található információkat, legyen szó betűkről vagy piktogramokról. Én meg szeretek még a munka kezdetén megbizonyosodni arról, hogy minden hozzávaló megvan (megszámolom, sorba rendezem őket).

A férjem teljesen más típus: ő úgy esik neki a bútornak, mint borjú az anyjának. Épp csak, hogy belepillant a dokumentációba. Ezzel az őrületbe kerget. Ő a saját intuíciójára és tapasztalatára épít, én meg abban hiszek, hogy tanulmányozni kell rendesen a tudnivalókat. Amúgy Boni is hajlamos a kapkodásra, a sietségre, és hármónk közül mindig ő az, aki kijelenti, hogy tudja a megoldást.

Aztán ott van a ki-használja-a csavarhúzót kérdéskör. Boninak a nagyapja már két éve vett egy szuper csavarhúzókészletet. Ettől Z. ki volt borulva, hogy majd kiszúra a gyerek a saját szemét – Boni viszont azóta meg van győződve róla, hogy ő tud csavarozni, és nem adja át senkinek ezt a feladatot. Én valahol középtájon helyezkedem el: szerintem csavarozhat, de csak felügyelettel. Ezzel két gond van csak: 1) Boni nem tartja be, és 2) az apja hajlamos maga után szanaszét hagyni a szerszámokat.

Mert a következő probléma az az, hogy a férjem oda teszi le a cuccokat, ahová éppen kedve szottyan. Amúgy Boni is ilyen. Semmi rendszer, semmi önfegyelem! Ezért folyton keressük az említett csavarhúzót, meg a csavarokat. Én jól látható helyre, és mindig ugyanoda pakolok mindent, így nem vesznek el.

Aztán van az a pillanat, amikor az ösztönei által irányított férjem mérgesen kijelenti, hogy hiányzik egy alkatrész. Persze SOHA nem hiányzik, csak jobban meg kell nézni az összeszeretlési tudnivalókat: a megoldás benne van! Boni és az apja viszont azt róják föl nekem gyakran, hogy kávészünetet szeretnék tartani. További idegesítő tulajdonságunk: egymás kezéből kapkodjuk ki a papírt. Ez engem zavar a legjobban, bár én is csinálom.

Hármónk közül a férjem a maximalista. Mi Bonival beérjük a kevésbé profi, a kicsit trehány vagy az enyhén buherált megoldásokkal is. Z. viszont mindig a tökéletességet célozza meg, amivel egyszerre vívja ki az elismerésemet és a bírálatomat is, hiszen nem csak a bútorszerelés során maximalista, hanem a vírus elleni harcban is...

Aztán csak összeépült nagy-nehezen az a bútor, sok csavarozással, bosszankodással – és egy kis veszekedéssel is, mert amikor Z. kijelentette, hogy még mielőtt összeszerelnénk az egészet, előbb a fiókot kell megcsinálunk, külön, Bonit elöntötte a méreg, hogy az nem úgy van az útmutatóban (tényleg nem úgy volt, de Z. előrelátó javaslata nagyon okosnak bizonyult, mert így be lehetett próbálni a fiókot, még mielőtt az egészet összeszereltük volna).

A pakolási módszerünk is más és más. Bonié röviden ennyiben összegezhető: ő nem pakol. Utasításra kelletlenül behány ezt-azt a szobájába, közben lamentál, sóhajtozik, gyerekjogokat emleget. A férjem a kampányszerű pakolás híve, azaz bizonyos időpontokban összerámol, elpakol, a köztes időkben nem zavarja a rumli. Én pedig az vagyok, aki inkább szerelés közben is rámol, csak hogy ne kelljen a végén nagytakarítani.

Sokkal jobbak vagyunk közös társasjátékozásban!