Ahogy az évek múlásával egyre inkább kiütközik Boni karaktere, annál inkább jövünk rá, hogy szinte semmi nincs belőle az apai oldal jó kedélyű, meleg szívű természetéből. Sokkal nehezebb most vele, mint az ún. dackorszakban, évek óta nehezebb, és rettegve várom a kamaszkort. Titokban azt remélem, történik valami csoda és elkezd hasonlítani a francia rokonaira. Ki tudja.
Két dologban nem hiszek: nem hiszem, hogy sok múlott volna rajtunk, hogy ilyen lett, és azt sem hiszem azt sem, hogy nagyon bele tudnánk szólni a jellemfejlődésébe azon kívül, hogy példát mutatunk. De sajnos, mivel rám hasonlít, én nem igazán tudok jó példával elöl járni, az apja pedig már nyolc éve mutatja a példát, mégsem hat rá egy kicsit sem. Ja, és nem hiszem azt sem, hogy minden újszülött csírájában ott hordja magában a nyitottságot, a szolidaritást, az optimizmust, a bátorságot, a türelmet, a kedvességet stb. és csak elő kell csalogatni.
Nem akarom egyébként részletezni Boni dolgait, mert észrevettem, hogy ha valaki rákérdez, mindig csalódottan elsorolom a rossz tulajdonságait, és ebből kikerekedik egy olyan narratíva, mintha én folytom lehúznám a gyereket. De hát, azon kívül, hogy vág az esze (és persze cuki, és imádjuk), sajnos nem tudok fölsorolni több nemes tulajdonságot benne.
Azt kellene feltérképeznem, hogyan lehetne egy ilyen nehéz természetű gyereket megfelelően elkísérni a mindennapokban. Hogy neki is könnyebb legyen, meg nekünk is. Fel kellene mérnem, hogy mi az, ami segíti, ami hasznos lehet a jövőben neki. Első körben el kellene hinnem, hogy mindezek ellenére boldogulhat az életben – és már itt elbuktam. De próbálkozom.
Szintén zenész. Azaz visszasírom a dackorszakot, mint rosszindulat nélküli tehetetlen (és nem előre kitervezett) dühöngést.
VálaszTörlésEgyébként én attól nem annyira félek, hogy a gyerekem nem fog boldogulni, inkább attól, hogy nem fogom látni mert sírba visz (vagy a bolondokházába) de lehet ez önzőség csupán.
Egyébként te mit teszel a - tudom nem hasonló - probléma megoldása érdekében? Pl mit olvasol? Olvasol valamit? Kutatsz megoldási eszközök iránt?
Csak a józan paraszti eszemre támaszkodom, meg az egyik baràtnömmel szoktam errol beszélgetni, eszembe sem jutott olvasni a témában. De nem is vagyok teljesen biztos benne, h a « problémàt » « meg lehet oldani » mivel a gyerek alaptermészetérol van szo (vagy lehet h nem voltam vilàgos?).
TörlésIgen valamennyire nem voltál világos, de valószínű nem is lehet, mert az én fejemben is van egy fogalom az "alaptermészet" szóval kapcsolatban és a tiedben is. Én inkább az "előre félek a kamaszkorától" résznél éreztem magam megszólítva. De nem is ez a lényeg. Hanem:
TörlésAz én szakmámban pl. rengeteg olyan irányzat van aki kifejlesztett különböző technikákat az emberek különböző alaptermészete (habitusa, viselkedésmódja?) alapján annak a minél sikeresebb kezelésére. Most nagyon leegyszerűsítve pl. Behavioral Finance szerint az ember nem racionálisan dönt mondjuk egy befektetésről, hanem különböző típúsú ember különböző képpen dönt és ha jól sikerül kategorizálnod hogy a te partnered milyen típus (vagy típusok keveréke) akkor megfelelő módon tudod megszólítani, meggyőzni, stb.
Sőt, már ha megérted, hogy a partnered teljesen másképp közelít meg egy kérdést már akkor jobb mert nem kezdesz el meddő vitát folytatni.
Én ilyenféle dolgokra gondolok. Pl az én gyerekemnek vannak olyan "dolgai" amiket egyáltalán nem tudok hova tenni, nem tudom megérteni a belső gondolatait amik irányítják bizonyos viselkedéseit, de ha megérteném akkor vagy tudnám jobban kezelni, vagy elfogadni.
Most eszembe jutott egy tök jó példa.
Az én gyerekem mostanában (úgy egy éve) borzalmas dolgokat vág a fejünkhöz. "Dögöljetek meg, utállak benneteket, Mami haljon meg és társai".
Számomra döbbenetes.
Majd visszaemlékeztem, hogy mi a Húgommal miket vágtunk egymás fejéhez ilyen 5-10 éves korunk között, egész addig amíg Anyukám bejött és ránk szólt hogy rakjatok rendet és lefekvés.
Lényeg: az én gyerekemnek nincs testvére, nincs kin levezetnie ezt a fajta dühöt.
Ezt megértettem azóta elviselem, nem fakadok sírva, nem sértődök meg.
Na én ilyesmire gondolok az utánaolvasás témában, azaz megérteni ezeknek a viselkedéseknek a hátterét egyrészt a könnyebb elviselés végett másrészt meg de én nagyon szeretnék segíteni a gyerekemnek, mert én kamaszkorában pont attól tartok, hogy sok itthoni vitát követően egy nap nem jön haza mert az interneten megismerkedik egy "Cape Fear - Robert De Niro által alakított féle fazonnal" és mi meg mehetünk beazonosítani a megerőszakolt megcsonkított holttestét.
De feltételezem Te nem egy ilyen Cape Fear forgatókönyvtől félsz Boni esetében, hanem valami mástól. Még mielőtt félreértenél, vagy valaki más félreértene, mint az elő szokott fordulni.
TörlésJa, nem, nálunk más a helyzet. A megerőszakolt, megcsonkított holttestet rémes volt olvasni :((((
TörlésÉn a gyerek minden reakcióját értem, és le tudom vezetni a magaméiból vagy más családtagokéból. Előttem Boni gyakorlatilag nyitott könyv. Csak sajna én ezt nem érzem elégnek. Persze azért keresem a könnyítő eszközöket, kapaszkodókat, ahogy a végén is írtam.
Bocsi nekem ez az egyik legnagyobb félelmem. Talán a legnagyobb.
TörlésÉs amíg 10 éve még úgy olvastam el mondjuk egy ilyenféle hírt, hogy jó ég micsoda szülő az ahonnan pl elszökik a gyerek, ma már nem úgy olvasom.
TörlésHiszen 10 éve még, ha láttam boltban hisztiző gyereket, azt gondoltam jó ég nem tudja az anyja megnevelni? Ma már nem azt gondolom.
Mint ahogy azt sem tudtam volna elképzelni, hogy az én életemben / világomban valaki elmegy egy koncertre és terroristák felrobbantják.
Meg kb 100 másik negatív dolgot el sem tudtam volna képzelni.
Ezért szoktam gyakran mondani, hogy régen mennyivel jobb volt, és ilyenkor nem 1920-ra gondolok, hanem 1990-re.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
TörlésNem, nem járok. Nem tartom hasznosnak. Könyveket (pszichológusok által írt könyveket) pl sokkal hasznosabbnak tartanék.
TörlésEzek szerint csak én féltem a gyerekemet és minden olyan eset amitől (vagy amihez hasonlótól én félek) csupán fikció és sikeréhes forgatókönyv írók, vagy újságírók találták ki. Szeretném hinni hogy így van. Legyen így.
A példaadásnál jobb nevelési módszerről nem tudok. Bocsánat, hogy ide írok még valamit. Nem én találtam ki: „A szeretet egyre inkább a másik felé orientálódik, értékesnek, méltónak, kedvesnek és szépnek tartva őt.” Így kell egymásra tekintenünk. Hozzáteszem, el is kell mondani a többieknek. Még egyszer: elnézést kérek, nem akartam tolakodó lenni, csak kiszakadt belőlem.
VálaszTörlésNem tudom, általában milyen Boni, de a blogon át végtelenül kreatívnak tűnik, igazi alkotó elmének. Nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbbet azzal segít az ember, ha elfogadja olyannak, amilyen és igyekszik nem alapjaiban átformálni. Ha mázlid van, épp olyan a gyereked, amilyet szeretsz, ha nem, akkor meg folytonos hiábavaló küzdelem.
VálaszTörlésÉrdekes (és szomorú), amit írsz, mert mindennek ellenére én Bonira mindig mint egy kedves, melegszívű (és persze okos) gyerekre gondolok, és csak a blogodból ismerem. Nem is tudom elképzelni, hogy egy (kis)gyerek hogy tudna nem melegszívű lenni...
VálaszTörlésKedves Tamkó! Mélyen érintett az írásod, mert a legnagyobb gyerekemre ismertem benne-szinten fiú, 11 éves. A személyisége a születése utáni első napon is pont ugyan olyan volt, mint amilyen most. Az alapvető vonásai nem változnak, csak árnyaltabbak lesznek, és ez egyébként a további 3 gyerekünknél is így van. Én arra törekszem, hogy az a kis idő, amit velem tölt- mert állandóan elvonul a szobájába- lehetőleg örömforrás legyen neki, hátha ez valamikor megtérül :)
VálaszTörlésMi olyan 2-3 éves korában figyeltünk fel rá, hogy nagyon félénk, addig bárkivel leállt kokettálni. Mára a félénkség gyakorlatilag ellenségeskedéssé fajult :(
TörlésDe igazad van, én is próbálok figyelni arra, hogy a velünk töltött idő élvezet legyen neki, csak sajna baromi nehéz, bizonyos dolgokat nagyon nehezen viselek el, még akkor is, ha a fiamról van szó :((
Nem ismerve a reszleteket tudok csak reflektalni. Sajat nehez(ebb) termeszetu gyerekemnel a dacot, az erzelemszabalyozasi nehezsegeket, a turelmetlenseget idegrendszeri eretlensegnek tudom be, ezert irattam be TSMT tornara. Aszonta a neni, 15 eves gyerek is jart mar hozza, meg ott is lehet eredmenyeket elerni.
VálaszTörlésKedves Tamkó!
VálaszTörlésÉrdekes téma, engem is érint erősen. A fiam nem a könnyen kedvelhető gyerekek közé tartozik, tudálékos, versengő, könnyen sértődik. Rám hasonlít :D
Próbálom "átkeretezni" a hátrányait, ahogyan a saját hasonló tulajdonságaimat is próbálom megszeretni. Nekem ehhez pszichológus is kellett, és legalább elindultam az elfogadás útján... de a fiam még csak 8 éves, és már most annyira sokszor van nézeteltérésünk. Tartok a kamaszkorától.
Ezzel szemben a lányom teljesen más természetű, és érdekes módon az ő kevésbé jó tulajdonságai nem idegesítenek annyira, mert totál kívülről látom.
Értelek, engem is idegesítenek Boni rossz tulajdonságai, mert magamra (és a húgomra, anyámra!!) emlékeztetnek.
TörlésUgyanakkor kònnyebb is a dolgom így, mert van « használati utasításom » a gyerekhez.
"Követem" :))
VálaszTörlésEz tényleg tök érdekes. Én is mindig arra jutok, hogy már a hasamban teljesen másképp viselkedett a két gyerek - pont úgy, ahogy ma is viselkednek, 6 és 2.5 évesen. Szóval arra jutottam, hogy legfennebb saját magam és a nevelési stílusomat tudom hozzájuk alakítani, őket kevésbé. Inkább az elfogadásra hajtok, meg hogy több legyen a jó hangulatban eltöltött idő, mint az egymásnak feszülés - na ez az igazi kihívás. :)
Szerintem is teljesen természetes, hogy az ember azokra a rossz tulajdonságokra ugrik a legjobban, amelyek neki is megvannak (vagy voltak).
Hú, nem tudom! Gyakran eszembe jut, hogy mennyivel jobban aggódnék, ha Boni lassú felfogású, buta, korlátolt gyerek lenne, és ha nem szeretne olvasni. A butaságot mindennél rosszabbul viselem, pedig nem vagyok az :))
TörlésKihívás: igen, ezzel egyetértek. Nehéz!
én meg inkább úgy látom, hogy vannak (szerencsés) emberek, akiket nem idegesít vagy nem idegesít annyira a másik ember (hát én nem tartozom sajnos közéjük :)). és így könnyebben is viselik a másikat minden körülmények között.
Törlésviszont szerintem a buta vagy lassú felfogású vagy pláne olvasni nem szerető gyereket nagyon könnyű szeretni és amennyit téged olvastalak Tamko, ezermillió százalékig biztos vagyok benne, hogy ha lenne olyan gyereked, pont ugyanúgy szeretnéd, mint ahogy Bonit szereted: nagyon és szépen! :)
azzal viszont én nagyon nem értek egyet (ezt nem neked mondom, hanem a kommentfolyamnak), hogy mindenki olyan, amilyennek született. mármint azzal egyetértek, hogy van, aki olyan, de van olyan is, aki meg egyszer csak teljesen másmilyen lesz. vagy azért, mert ő maga megváltozik vagy pedig azért, mert a körülmények azt teszik lehetővé, hogy az a tulajdonsága, ami nehezen elviselhetővé tette egy adott szituációban, egy másikban éppen hogy a kiteljesedése záloga legyen.
egyszerű példa, saját (bár tudom, hogy nem szereted nagyon a saját példákat itt Tamko és értem is, hogy miért, de itt most talán adekvát):
nekem a kisebbik gyerekem nem volt könnyen kezelhető kicsinek, mert túlságosan be volt zárva a babakorába. nem tudott még olyan önálló lenni, mint szeretett volna és ez borzasztóan frusztrálta, akaratos volt, dühös, utálatos. aztán amikor már elég nagy lett ahhoz, hogy önálló legyen (ie. ki tudta fejezni, hogy mit is akar és meg is tudta valósítani, tehát megtanult járni, önállóan enni, öltözni, játszani), akkor a babaként nehezen kezelhető gyerekből egy olyan nagyobb gyerek, később kamasz lett, akivel nagyon könnyű együtt élni, mert egyszerűen csak azt akarja, amit én, nincsen közöttünk konfliktus.
ezzel együtt persze tudom, hogy könnyű azoknak kívülről osztani az észt, akiknek nem nehéz természetű a gyereke és én őszintén megértem, hogy ez nehéz. tökre ismerem magam, hogy milyen iszonyúan nehezen viselem a bármilyen okból nehéz embereket magam körül, beleértve időnként a férjemet, sőt saját magamat is. :)
Persze, hogy szeretném a buta gyerekemet is - de hogy jön ide a szeretet???
TörlésHaha, igen, én is úgy látom, hogy ha idegesít valaki, akkor nem az illetőben van a hiba, hanem BENNEM :)) Ez pl tipikusan egy rossz tulajdonság (=ingerelhetőség), a francia férjem családjában még a koncepciót sem ismerik, nagyon lazák.
Igen, ismerem én is ezt a nézetet, hogy mindenki változik (javul!), meg mindenkiben van valami jó (csak meg kell találni), mindenki értékes stb. de nem hiszek bennük, szerintem ez olyanfajta közhely, mint amikor azt mondják, hogy a külső nem számít. Persze attól is függ, mit nevezünk változásnak, mert a környezet és a tapasztalat alakítgat rajtunk ezt-azt, nyilván. De szerintem ez inkább felnőttkorban és tudatosan történik. De hogy valaki "teljesen másmilyen lesz" - én nagyon kevés ilyen sztorit ismerek.
Én például soha nem tudtam megváltozni, és világéletemben idegesítettek bizonyos emberek és helyzetek :))) (de ma már jól tudom leplezni, meg el tudom kerülni őket).
igaz, sehogy! :)
Törléspl én is szeretem a férjemet, de az őrületbe kerget a hülyeségeivel :))))
azt én nem is gondolom úgy, hogy mindenki javul, de változni változik, legalábbis a körülményei változnak és akkor azokhoz képest ő maga is változik. én eddig abszolút így látom a világot, de nem csak felnőtt, hanem már mindenféle méretű gyerekkorban. hogy a valamilyenség nem egy objektív kategória, hanem csak a környezettől függve értelmezhető. megváltozik a környezet, megváltozik az ember, de legalábbis megváltozik az, ahogy ránézünk.
utolsó bekezdés: óóóóóó, hát én is, abszolút, szó szerint rólam írtál. :) én nem tudtam úgy kinyomkodni a környezetem határait, hogy ezt a tulajdonságomat bármilyen módon előnyömre tudjam fordítani.
(és még csak nem is leplezem valami jól sajnos... :)))
Nem tudom, kíváncsi vagyok. Az ízlés, a vágyak, a célok, a prioritások változnak, a magatartásunk változik, a reakcióinkat tudjuk befolyásolni, jó esetben bölcsebbek, fegyelmezettebbek is leszünk.
TörlésDe az empátia, a türelem, a bátorság, a nagyvonalúság, az optimizmus, a kedély, az önbizalom - szerintem minimálisan módosul.
Térjünk vissza erre 40 év múlva, jó? :))
(hogy van a szemed? Mostanában nem írtál erről.)
térjünk!!! :))
Törlés(a szememről majd írok, de amúgy semmi, teljesen jól van.)
Érdekes én azt hittem azok a rossz (vagy annak vélt) tulajdonságok zavarják kevésbé az embert amiket saját magában is felismer és utál.
VálaszTörlésTamko, nekem is van 3 gyerekem és egy, aki nagyon nehéz természet. Míg egyedül volt (nem voltak testvérei) minden nehézséget magamra vettem. Minden az én hibám volt, mert biztos nem így vagy nem úgy csinálom. Azután jöttek a testvérei és rájöttem bár biztos mindent kicsit másképp csinálok velük, azért nagyjából mindent ugyanúgy is. ÉS. Igen is, ő nehezebb természet. Pont. Nem sokat változott az évek során. Mindig úgy éreztem magam, mintha állandóan kamasz lenne, még 4-5 évesen is. Szóval most 12 éves, nem tudom milyen meglepetéseket tartogat még számomra, de nem annyira rettegek tőle. Mert egy dolog változott, hogy még jobban megismertem, és amire korábban ugrottam, azt már nem tudom be a saját hibámnak, hanem tudom, hogy ő ilyen és kész. Van a jellemének egy bizonyos része, amit nem fogok tudni soha megváltoztatni, csak icipicit formálni. Ja és annyi, hogy én sokat beszélek vele ő magáról. HOgy legyen önismerete, hogy ismerje a saját gyengeségeit (mert az erősségeivel nagyon is tisztában van). Mindig úgy próbálom, hogy ne kritika legyen, hanem segítség. Mert talán ha tisztában van önmagával, egyre érettebb lesz és tudja tudatosan korigálni a gyengébb oldalát. DE lehet, hogy tévedek.
VálaszTörlés