Olyan nagy gondban voltam napokig: azt kellett eldöntenem, hogy kényszerítsem-e a gyereket vagy sem, hogy zongorázzon a zenesuli koncertjén. Ő minden meggyőződés nélkül azt mondogatta, hogy nem akar játszani, ugyanakkor itthon (és a karácsonyi szünetben a nagynénjééknél) állandóan koncertezik nekünk. Szereti, ha dicsérjük, ha megtapsoljuk. A szüleimnek rendszeresen zongorázik a telefonban. Ha nem is kimagaslóan tehetséges, de mindenki egybehangzó véleménye szerint jó érzéke van a zenéhez, és látszólag kedvvel csinálja.
A következőképpen okoskodtam:
Ha kényszerítem arra, hogy zongorázzon, akkor A) vagy sikerélményt szerzek neki, mert ő tipikusan az a gyerek, akit noszogatni kell, mivel semmi önbizalma nincs, B) vagy borzalmas élményben lesz része, mert annyira fog izgulni, hogy elrontja, és soha többet az életében nem ül le mások előtt zongorázni.
Ha viszont nem kényszerítem, akkor A) esetleg magától úgy dönt, hogy játszik, és minden szuper lesz (a gyereknevelés tartogat meglepetéseket), B) nem játszik, és borzalmasan meg fogja bánni.
További adalék volt még a dilemmához az, hogy 1) a dolog nem volt kötelező, és hogy 2) a zongoratanárnő szerint a 10–12 év alatti gyerekek nem izgulnak.
El kellett tehát dönteni, hogy melyik a kisebbik rossz: szarul szerepelni egy koncerten vagy (már megint) kilógni a sorból (a pozitív kimenetelű lehetőségeket értelemszerűen nem kellett mérlegelni). Ahogy Bonit ismerem, egyik opciót sem viselné jól. Azon kívül, hogy nincs önbizalma, nagyon büszke is.
Végül a zongoratanárnővel úgy döntöttünk, hogy beleírja ugyan a programba Boni nevét, de nem kell játszania. Majd a helyszínen eldönti, a többieket hallgatva, lesz-e kedve. Ehhez tartva magam soha nem erőltettem semmit, csak néha-néha kérdezgettem, hogyan döntött, miért nem szeretne szerepelni. A két kiszemelt darabot rendszeresen gyakorolta (régóta tudta kívülről), én még egy fellépőnadrágot is vettem neki – amúgy teljesen véletlenül, mert a bolt előtt elmenve láttam, hogy minden le van értékelve –, na de akkor is.
A koncert napján jó korán érkeztünk, leültünk az első sorba. Megjelent a többi gyerek és szülő, köztük Boni egyik osztálytársa (az a rontópál, akinek öt bátyja van). Még az én szívem is a torkomban dobogott, olyan ünnepélyes volt az egész: a kislányok ünneplő ruhában, csinosan, a szülők mind telefonnal, hogy lefilmezzék a csemetéiket... Az első fellépő egy hatévesforma kislány volt, még szerintem is őrült bátorság kellett hozzá, hogy elsőként ki merjen állni a pódiumra én tuti nem mertem volna. Boni harmadiknak volt beírva, de eléggé kategórikusan kijelentette, hogy nem akar játszani.
Amikor sorra következett, csak intettem a fejemmel a tanárnőnek, hogy Boni nem megy, és már következett is valaki más. Amúgy a színvonal az elején eléggé Boni szintje alatt volt (persze kisebbek is voltak a gyerekek). Majd jött a rontópál, aki baromi ügyes volt, noha nagyon meg volt ő is illetődve. A zongoratanárnő oda-odanézett ránk, hogy megy-e Boni, de nem akart. Később jöttek a nagyobbak, főleg kamasz lányok, és Boni akkor már határozottan odasúgta, hogy biztosan nem fog játszani, mert ezek sokkal jobban zongoráznak, mint ő (nyilván). Amúgy voltak tévesztések, félreütött hangok, és minden fellépő nagyon komoly volt, alig mosolyogtak, de az egész koncert nagyon kedves volt (nem találok jobb szót).
Úgyhogy véget ért a koncert anélkül, hogy Boni zongorázott volna. A tanárnő a végén még felajánlotta Boninak, hogy menjen fel a színpadra és zongorázzon miután mindenki elment. Ehhez lett is volna kevde, de olyan sokáig dumáltak ott a boldog szülők és a megkönnyebbült gyerekek, hogy már nem volt erőnk kivárni, hogy kiürüljön a terem.
Nem nagyon beszéltgettünk róla azóta. Kérdezgettem, hogy miért nem játszott, nem volt bátorsága? Erre felháborodottan azt válaszolta, hogy nem ezért. Tudakoltam azt is, hogy megbánta-e, azt mondta, nem. Én sem nagyon tudok mit mondani neki, ezt a harcot magában kell megvívnia. Úgy látom rajta, a legjobb az, ha nem feszegetjük a kérdést. Lehet, hogy tévedek persze. Az is lehet, hogy én vagyok alkalmatlan az ilyen lelkizésre.
Amúgy meg azon agyalok azóta, tudtam volna-e, lehetett volna-e egyáltalán kényszeríteni egy ilyen fellépésre. (További társgondolatok: érdemes-e zongoráznia valakinek, aki nem szeret fellépni? Nem kellene-e valami zenekari hangszert választanunk inkább?)
Érdekes, hogy azóta önállóan elkezte megtanulni azt a darabot, amit a rontópál játszott – tényleg nagyon jó kis darab, látványos, ritmusos, szerintem Boni le volt nyűgözve a gyerektől. És valószínűleg azt gondolta: vagyok én is olyan ügyes, hogy megtanuljam.
Szerintem ez az alkalom jó lehetőség volt, hogy barátkozzon a helyzettel, lássa, hogyan zajlik egy ilyen, beleképzelje magát, mi lenne ha. Majd legközelebb lehet, hogy megpróbálja, szerintem te és a tanárnője tökéletesen biztosítottátok neki a lehetőséget, egyelőre ez elég volt neki. Én erőltetni biztosan nem erőltetném, hanem így terelgetném, mint te, akkor biztosan több kedve lesz hozzá. Arra gondoltam, mi, felnőttek is utálnánk, ha ránk erőszakolna valaki olyasmit, amihez még nincs elég bátorságunk, nem?
VálaszTörlésZenét tanulni úgy is jó hatású, ha nem lép fel, mindenféle szuper agyi pályák alakulnak ki, jót tesz a logikai gondolkodásnak, szem-kéz koordinációnak stb.
És végül: rontópál fedőneve nagyon tetszik nekem :))
-Blueberry-
Húú, nem tudom. Én huszonévesen meg voltam róla győződve, hogy ha valaki, hát ÉN SOHA nem fogok tudni megtanulni autót vezetni: túl gyáva, túl elméleti, túl lassú vagyok hozzá. A saját anyámnak sincs jogsija. Én is képtelen lennék rá.
TörlésHa a környezetem akkor nem bátorít, ha nem hisznek bennem, akkor tuti nem tanulok meg autót vezetni. (ráadásul kiderült azóta: tökre szeretek vezetni)
De hiszen bátorítottad Bonit azzal, hogy olyan közegbe emelted, ahol volt lehetősége választani :)
TörlésJa, végül is, igen. Ez nem jutott eszembe :))
TörlésNem igazán tudom, mi lett volna a helyes, vagy nem is helyes, lett volna-e ennél jobb megoldás, csak egy eset jutott eszembe az én fiaim általános iskolás korából. A szokásos éves színdarabjukra készültek, és B. félve-szégyenkezve súgta nekem oda hazafelé a kocsiban, hogy anya, ez nagyon rossz lesz, inkább ne is nézzétek meg!, vagy valami ilyesmit. Belőlem pedig tök őszintén kibukott, hogy szerinted számít? Szinte bármit csinálhatnátok ott fent a színpadon, mi szülők akkor is teljesen odáig lennénk tőle! És valamiért őt ez akkor annyira megnyugtatta, nem is okozott gondot neki többé a fellépés (és egyébként tényleg jók is lettek az előadások mindig, még elfogulatlan szemmel is).
VálaszTörlésSzerintem nagyon jó, hogy ezt így meg lehetett oldani, nem gondoltam, hogy Franciaországban ez működhet. Biztos rengeteget számított Boninak, hogy az ő kezében volt a döntés. És tényleg ismerkedett a helyzettel.
VálaszTörlésÉrdekes elmélet, hogy a 10-12 éves gyerekek nem izgulnak. Az én lányom legalábbis nagyon-nagyon izgult a múlt heti furulyakoncert miatt. Bár ő alapvetően szeretett volna fellépni, fel se merült, hogy nem szeretne. De azért egészen megkönnyebbült, amikor 3 nappal előtte covidos lett 😅 Most nagyon várja a tavaszi pótlást, kíváncsi leszek.
ÉN hegedültem 12 évig, és habár hegedülni nagyon szerettem, de szerepelni és versenyezni nagyon nem. Én konkrétan megkértem a szüleimet, hogy ne jöjjenek el a koncertjeimre. Egy idő után pedig megkértem a hegedű tanárt, hogy soha többet ne küldjön versenyre, mert nekem az akkora stressz. Nagyon nehezen tudom elmagyarázni, hogy mekkora, de tényleg nagyon nagy stressz. Volt egy időszakom, gimi elején, amikor konkrétan semmilyen versenyre nem akartam többet menni, mert fizikailag rosszul lettem mindig a stressztől, hánytam, elájultam stb.
VálaszTörlésÉnekelni viszont bármikor kiálltam, akár szólóban is, bármennyi ember elé gond nélkül.
Szerintem tök jól csináltátok, rá lett bízva, szerintem önmagában attól semmi előnye nem származik, hogy egy koncerten 8 évesen játszik-e, vagy sem, a zenetanulás koncertezés nélkül is öröm, és anélkül is lehet büszke magára, vagy növelheti a magabiztosságát.
Szeret (sőt imád) zongorázni. De utál idegenek előtt fellépni. Szerintem pont szerencsés a hangszerválasztás, hogy ebben a formációban is tökéletesen működik a dolog, nem szorul rá társakra.
VálaszTörlésKépzeld, beirattuk a gyerekeket néptáncra, mindhármat, de a kisebbik fiam nem és nem volt hajlandó beállni, úgy telt el egy évünk, hogy a széléről figyeltük, mi is történik a teremben. Aztán egyszer veszi elő a váltócipőt és akérdésemre, hogy hová megy, magától érthetődően feleli, hogy hát táncolni :-D és óra után a tanár is odajött megdicsérni, annyira ügyes volt. Fellépéseken is nagyon szépen táncolt, aztán ahogy bekattant a tánc, úgy ismét egyszer csak nem akarta. Szóval tudom milyen ez, megoldást nem tudok :-)
VálaszTörlésHeni: a szülőknek nem számít, de én úgy érzem, a gyerekeknek igen. Tökéletesen be tudják lőni a saját teljesítményüket, szerintem.
VálaszTörlésBori, azt hiszem, azt mondta a tanárnő, hogy sokkal kevesebb lámpalázuk van a gyerekeknek, mint a felnőtteknek, és hogy konkrétan NEM remeg a kezük például (hangszernél fontos :)))
És nem mondod, végül elkaptátok?? Hogy vagytok?
Fenci, igen, ez a "bekattanás" lehet még egy opció :)) vagy majd apránként eljut oda, hogy ki merjen állni a színpadra, talán...
Jé, ez nagyon érdekes. Mármint hogy nem remeg a kezük, megpróbálom majd megfigyelni amikor lesz a koncert.
TörlésIgen, a nagyobbik hozta haza. Nagyon enyhe nátha volt neki, 2 napig picit taknyos volt és tüsszögött. Azért teszteltük, mert addigra már a fél osztálya covidos volt, de nem gondoltuk, hogy ez a kis taknyosság az lehet. Az osztálytársainál volt láz, hasmenés, stb. A kicsi végig negatív volt. A férjem, anyósom és én is elkaptuk, nekünk olyan volt, mint valami durvább influenza. Már mászunk ki belőle.
Óó, akkor ez a klasszikus eset. Jobbulást!!
TörlésNekem egyszer volt ilyen kézremegésben részem (gitároztam), rémes volt: váratlan és kontrollálhatatlan.
Köszönjük szépen!
TörlésTényleg rémes lehetett :( Egyébként is az lehet :(
Általános iskolás koromban 6 évig tangóharmonikáztam. Minden évben részt vettem kötelezően a májusi növendék koncerteken. Ha a szüleim és a tanárnőm választás elé állítottak volna, hogy játszhatok, ha szeretnék, és nem kell játszanom, ha nem szeretnék, akkor minden bizonnyal soha nem léptem volna fel egyszer sem, pedig mindig a legjobb előadók között voltam. Közel a hetvenhez is úgy érzem, rendkívül sok boldog pillanatot okozott számomra a gyakorlás, a magamnak zenélés, de hiányzott belőlem a késztetés, hogy a zene örömét másokkal is megosszam. Ráadásul arra sem volt lehetőség akkoriban, hogy gyerekként dönthessünk saját akaratunk szerint, hogy szeretnénk-e vagy sem fellépni. Mennyivel jobb ez a mai kor a gyermekek szempontjából. Sok-sok megválaszolhatatlan dilemmám van magammal kapcsolatban is, de egyet biztosan érzek, hogy hiába voltam tehetséges gyermek, jobb hogy nem mentem zenei pályára, mert az leginkább olyan típusú embernek való, aki élvezi a közönség előtti megmérettetést, és "fürdőzik" a közönség szeretetében. A sok éves gyakorlást mégis örömként őrzöm, és a zene iránti rajongásomnak is ez lett az alapja. És valójában ez a lényege a zenetanulásnak.
VálaszTörlésUtolsó mondat: teljesen egyetértek. Noha az agyi idegpályák és a szem-kéz koordináció is fontos :)))
TörlésA kislányom meg állandóan fellépni akar, de nincs olyan produkciója amit előadhatna (ezt persze nem tudja) ezért én meg úgy szeretném ha lennének az iskolában ilyen előadásfélék. Az én időmben mindig volt mindenféle ilyen szavalás, tánc előadás, kis színdarab féle, énekkari fellépés - ok javarészt a szocializmus imádata jegyében zajlott, de gyerekként engem ez nem zavart.
VálaszTörlésItt már az oviban sem volt ez divat, csak közösen énekeltek vagy mondtak el valamiféle mondókákat rendkívül ügyetlenül (és ezzel nem a gyerekeket minősítem le).
Amúgy nekem volt olyan esetem - már nagyobb koromban tehát szégyenlősebb időszakban, hogy hasonló helyzetben nem mentem ki előadni valamit mert nem éreztem azt, hogy "eléggé" kérnek. Talán még egy kérés kellett volna, de az már nem történt meg. Soha többet nem kértek.
Ezek a lehetőségek pikk-pakk elszaladnak a kisgyermekkorral, hacsak nem előadóművészi pályára mész utána.
Szerintem te érted mire gondolok, Ella. Igen, talán (?) pont ez a PLUSZ kérés hiányzott csak, nem tudom. Az biztos, hogy a kisujjából kirázza mindkét darabot, amit megtanult, és ő is folyton "fellép" itthon - legújabb mániája például a bűvészmutatványok (rendkívül ügyetlen :)))
TörlésIgen nekem is ez jutott eszembe, hogy lehet hogy akart volna ő fellépni ha pont a legjobb "ritmusban" érkezik a kérés/noszogatás.
TörlésEzért jó, ha sok lehetőség van. És persze a szülők meg a másik osztály úgyis mindent megnéz, tehát lehet sikerélmény szituációt teremteni viszonylag könnyen.
Hát remélem legközelebb sikerül, ha akarja és úgy jön ki a lépés.