Ezek a kis apró bigyók

Minden év júniusában kis, piros, viszkető csípéseket fedezünk fel magunkon; nem dagadnak fel, mint a szúnyogcsípés, és annál kisebbek is, de még így is nagyon bosszantó. Nem tudtuk, milyen bogár (pók? a klasszikus kérdés: tud-e csípni a pók) okozza, már-már ágyi poloskákra gondoltunk, de aztán mindig elvetettük, mert miért csak nyáron jönnek elő? Intuitív módon láttunk összefüggést a csípések és a meleg között, de soha nem tudtuk megállapítani, hogy ez az összefüggés korrelációs, oksági vagy véletlenszerű-e.

Idén nyáron rájöttünk a megoldásra, sajnos amiatt, hogy kb. tízszer annyi csípés van rajtunk, mint az előző években. Kis körkérdés a patikában elég volt, hogy megtudjuk: az ún. búcsújáró hernyó okozza. Nem is maga a hernyó, mert ezek nem mozdulnak a tölgyfáról, ahol élnek, hanem a hernyó testéről leváló, és a levegőben terjedő szőrdarabkák okozzák a viszkető kiütéseket. Magyarán, nem egy ellenséges vérszívóról van szó, amely belőlünk táplálkozna (lásd szúnyog), nem is egy, csupán genetikai információt hordozó organizmusról, amelynek az emberre lenne szüksége, hogy szaporodjon (lásd vírus), hanem egy élettelen hernyódarabkáról, amely nem célzottan, hanem járulékosan, azaz saját magától és a darwini szelekciótól függetlenül, mintegy akaratlanul okoz az embereknek bosszúságot. Még védekezni sem lehet ellene, a tanács, amit kaptunk az az, hogy ne szárítsuk a levegőn a ruhákat.

Hiába tud az ember robotokat küldeni a Marsra, ezek a kis – élő vagy élettelen – dolgok itt a Földön mégis megugorhatatlan akadálynak tűnnek. Mint a Távol Afrikában c. könyvben, ahol a sáskák egy éjszaka alatt tönkretették a kávécserjéket, amelyben évek munkája feküdt, annyira meg tudná keseríteni az ember életét egy pici izé, ami a levegőben szálldolgál.