Tanmese a hazugságról

A múlt héten bementem az irodába; kocsival jöttem-mentem, a vonatot még (?) nem merem bevállalni. Remélve, hogy elkerülhetem a dugókat, későn indultam, de sajnos nem csak nekem jutott ez a jó ötlet az eszembe, hanem millió másik embernek is, úgyhogy a hazafelé utat direkt későre, 20 órás indulással terveztem. Szóval belefért még az estébe egy teraszon elköltött vacsi is a kolléganőmmel.

Z-nek nem mondtam, hogy étteremben ettem. Még mindig tart a vírustól, még mindig törölgeti a megrendelt cuccokat, még mindig hord maszkot az utcára is. Gondoltam, jobb a békesség, ne aggódjon azon, hogy én esetleg hazahoztam-e a vírust az étteremből, már annak sem igazán örült, hogy bemegyek az irodába, holott nem lenne kötelező. De tegnap este valahogy kiülős helyekről, bárokról és éttermekről kezdtünk el beszélgetni, hogy ki, mikor volt utoljára, és egyszer csak szóba került (pontosabban: nyilatkoznom kellett, noha nem ő kérdezte!) hogy nekem mikor volt az utolsó ilyen alkalom. Kénytelen voltam színt vallani, hogy múlt csütörtökön bizony étteremben vacsoráztam. Ekkor a férjem rákérdezett: A Klárival voltál?

Köpni-nyelni nem tudtam! Honnan tudta?! Rábólintottam, hogy igen, a Klárival.

Mint kiderült, mivel közös banknál vagyunk, és rálátunk egymás számláira, Z. már a hétvégén észrevette, hogy átutaltam Klárinak egy összeget (a vacsi felét, mert hogy ne bonyolítsuk, a helyszínen ő fizetett), és a közlemény rovatban szépen, fegyelmezetten be is írtam, hogy „Étterem” – ráadásul franciául! (amit nem is értek, hiszen a kolléganőm magyar).

Szóval ha én tegnap le akartam volna tagadni – a békesség kedvéért – az éttermet, amire, mint mondtam, nem a férjem kérdezett rá tesztelés céljából, szóval akkor neki már rég a kezében lett volna a bizonyíték, hogy hazudok. De gáz lett volna! Szerintem még soha nem hazudtam neki. Nem azért, mintha olyan nagy erkölcsi magaslatokon állnék, hanem mert egyszerűen gyávaságnak tartom.

Még jó, hogy nincs szeretőm, az első alkalommal lebuknék!