Amikor az egy is sok

Az én életkorom, valamint a szüleim és Boni életkora (44, 70, 6) különös konstellációt eredményezett idén; folyton azzal nyaggattam a szüleimet, hogy utolsó szemtanúként (amíg még lehet) meséljék már el az élettörténetüket, tudjak már Bonira hagyományozni családi legendákat, el tudjam neki mondani: honnan származik. Jobban belegondolva én sokkal többet tudok Szabó Magda felmenőiről, mint a sajátoméiról. Gyerekkoromban ugyanis eszem ágában sem volt a múltról beszélgetni a szüleimmel.

A mamámat elég könnyű volt rávenni a visszaemlékezésre, és HIHETELEN sztorikat tudtam meg arról, hogy hogyan éltek az emberek az 50-es, 60-es években, egy Szlovákiához közeli faluban. Fekete István-i romantikával és nosztalgiával mesélt Borbély Szilárd-féle kétségbeesett nyomorról. A mamám gyerekkora még úgy telt, hogy kicsapták a gyerekeket a közös udvarra reggel, majd este kurjongattak értük a szülők, hogy jöjjenek már haza – a kettő között pedig senki sem ellenőrizte, hogy élnek-e vagy halnak, mi van velük. Nyilvánvalóan ezért nem értette a mamám, hogy miért kenegetjük Bonit hol naptejjel, hol szúnyogriasztóval hol Fenistillel, miért olvasunk neki felváltva irodalmi színvonalú meséket napközben, miért magyarázzuk el neki ötszázszor, hogy miért nem lehet csapkodni az ajtót (ahelyett, hogy kapna egy fülest, akkor megtanulná), miért járulunk elébe kérdéseinkkel, hogy most uszodába kívánja-e, hogy fuvarozzuk, a Dunán óhajt kavicsokat dobálni vagy biciklizni szeretne-e menni, hogy miért fél a kutyáktól (hiszen a kutyáktól „nem kell félni”), hogy miért nem kell mindent megennie, ami a tányérján van (ezt mondjuk ÉN SEM ÉRTEM) (Z-t kell megkérdezni), és hogy miért van el egymagában egy gyerek egész nap, felnőttekkel.

Visszagondoltam Elena Ferrante Nápolyi-ciklusára, amelyek első kötete pont ugyanígy kezdődik: az ötvenes évek kegyetlen nyomorát meséli el egy nápolyi városrészben. Csak hogy ő az első oldalaknál leírta, hogy milyen sok haláleset, baleset történt ezekben az időkben, pont a szegénység, a butaság és az ezekből adódó körülmények miatt. Megkérdeztem a mamámat, hogy nem történte-e náluk balesetek, hogy így naphosszat magukra voltak hagyva a gyerekek, de ő állította, hogy nem. Sőt, mint hozzátette:

– És csak egyetlen gyerek fulladt a folyóba!

Azóta kánonban ezen röhögünk és álmélkodunk Z-vel, már amennyire nevetni lehet egy kisfiú hatvan évvel ezelőtti halálán. Talán statisztikailag ez tényleg nagyszerű eredmény, na de hát mégiscsak... ilyen vidáman nyilatkozni egy halálos balesetről! Nagyon nagy volt a szakadék a vízbefúlás (hát „odaveszett”, a „lóúsztatónál”) és a boldog, szabadban töltött, zavartalan gyerekkor illusztrálása között