2017. január 23., hétfő

Még a buszbaleset kapcsán

Olyan jól működik azért ez a szülői szeretet (az esetek nagy többségében): nézem az oviban reggelente azt a sok gyereket. A legtöbbjük cuki, vannak egészen gyönyörűek, kivételesen szociálisak, meg rondácskák és unszimpik is. Aztán mégsincs olyan anyuka, aki este legszívesebben egy másikat vinne haza, csak mert az szebb/okosabb/ügyesebb. Mindenkinek pont és kizárólag a sajátja kell, hát nem tökéletesen van megalkotva a szülő? Vagy itt van ez a kis Jonatán, aki olyan szép, amilyen Boni sohasem volt, ráadásul 4,5 hónaposan már elkezdett mászni, 6 hónaposan a bútoroknak támaszkodva ment is, most, 7 hónaposan pedig olyan dolgokat csinál, amit Boni 10–11 hónaposan – örülök is, hogy a húgomnak ilyen szerencséje lett a gyerekvállalással, mégis soha egy pillanatig nem irigyeltem tőle semmit, én, aki minden másban folyamatosan elégedetlenkedem.

Ha kiderülne, hogy a kórházban elcserélték valamelyik ivarsejtet, az embriót vagy akár a csecsemőt, harcolnék, hogy megtarthassam a gyerekemet (az igaz, hogy könnyen beszélek: nagyon hasonlít rám). Ha olykor-olykor, mérges pillanataimban eszembe jut is, hogy lehetnék éppenséggel a Huffnáger Pista felesége, vagy ha néha-néha belegondolok, milyen lehet egy másik pasival élni (miért, ti nem??), ugyanezt a gyerekemről soha egyetlen pillanatban nem gondolom: nekem ő kell és kész.

Nem csak a buszbaleset kapcsán, hanem csak úgy általában is el szoktam gondolkodni azon, hogy mennyi mindent fel tudnék áldozni érte: akár az egész életemet is, nyilván. Sőt, szerintem (nagyon remélem) kínzást is kiállnék érte. Csak az adasson meg nekem, hogy ő temessen el engem (ami egy sajnos teljesen normális felállás, még ha szomorú is), ne én őt (ami viszont a feldolgozhatatlan, természetellenes és kibírhatatlan kategória).

Néha azzal gyötröm magam, hogy teljesen lehetetlen szituációkat képzelek el vagy pedig kényszerítem magam, hogy válaszoljak idétlen kérdésekre. Páldául választanám-e a saját halálomat most azonnal, ha ezzel bebiztosíthatom, hogy Boni hosszú és boldog életet élhessen, vagy pedig maradjon ez a bizonytalanság: azaz hogy simán lehet, hogy boldog és hosszú életű lesz, de egyáltalán nem biztos... Na én asszem nem tudnám az azonnali halált választani, mégpedig azért nem, mert önző módon szeretném a saját szememmel látni, ahogy ebből a kismanóból boldog férfi válik...

10 megjegyzés:

  1. En is ilyen agyalós vagyok! :) Ami nem mindig jó amugy. Neked is sok negativ dolog felötlik. En is mindent megadnék a fiamért es biztos vagyok benne hogy tudnék felállni egy halalos baleset(stb) utan. Akinek tobb gyereke van, a tobbiek miatt rakenyszerul, de akinek egy, hat én nem akarnék elni es szenvedni ezzel egesz eletemben. Mert az agyalosságom mellé még olyan szokasom is van, hogy tulsagosan is a multban jarkalok.

    VálaszTörlés
  2. Egyszer olvastam egy cikket, hogy 2 éves korukban kiderült elcserélték a gyerekeket a kórházban és a szülôknek kellett dönteni mi legyen.
    Én képtelen lennék a gyerekeimrôl lemondani és a "sajátomra" cserélni (szívem szerint mind a kettôt kérném), mert nem attól az enyém, nem attól vagyok anya, hogy megszültem, hanem attól ami azóta történt velünk.

    VálaszTörlés
  3. Túl sok butaságot tudok gondolni ( és túl sokat aggódni ) anélkül is, hogy akarnám, így mostanában már szándékosan távol tartom magamtól a hasonló gondolatokat. Félek a bevonzástól és persze, soha, de soha nem cserélném el egyik gyerekem a világ legokosabb vagy legszebbjéért sem. Belőlünk vannak, így az igaziak, szépek, okosak, lükécskék, a mieink örökké:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jajjj, nekem is olyan rémképeim vannak. Forgalmas út mellett, magas helyeken, régi erkélyeken, vízparton, stb.
      És borzalmasan élénken tudnak ezek a képek rámtörni.

      Törlés
  4. Folyton eégedetlenkedsz? :-) A posztjaiddal rengetegszer feldobod a napjaimat. A kezdeti babázós hónapokban életmentő volt nekem ez a blog. Szerencsére a kis gyerek kis gond nagy gyerek nagy gond eddig nálunk nem vált be. Egy rémálom volt az első 4 hónap, azóta viszont minden közös időért hálát adok. Úgy próbálom alakítani a dolgokat, hogy ne bánjak meg semmit...ha már az agyalásnál tartunk.

    VálaszTörlés
  5. FM: a cseh gyerekek? Roluk azt olvastam, h visszacserélték oket...! Nagyon megdobbentem, pedig akkor meg nem is volt gyerekem.

    Lili, hat koszonom :))) azert Boni szuletese ota javult a helyzet, nem vagyok mar olyan negativ. Orulok, h neked egyre jobb lesz a babázás! :)

    VálaszTörlés
  6. Ezek az érzések szerintem nem fognak csitulni később sem.
    Az én nagyobbik gyerekem 30 éves + 3 napos, de ugyanígy érzem én is most is.

    VálaszTörlés
  7. En ugy kepzelem, ez meg rosszabb is lesz kesobb... mert most meg en viszem az oviba (nem o vezet), alszik ejszaka (nem bulizik), majdnem mindent kontrollálok, de kesobb?? Amikor egy évet akar Vietnamban tolteni, hátizsákkal korbestoppolni az orszagot?!?!

    VálaszTörlés