Még a buszbaleset kapcsán

Olyan jól működik azért ez a szülői szeretet (az esetek nagy többségében): nézem az oviban reggelente azt a sok gyereket. A legtöbbjük cuki, vannak egészen gyönyörűek, kivételesen szociálisak, meg rondácskák és unszimpik is. Aztán mégsincs olyan anyuka, aki este legszívesebben egy másikat vinne haza, csak mert az szebb/okosabb/ügyesebb. Mindenkinek pont és kizárólag a sajátja kell, hát nem tökéletesen van megalkotva a szülő? Vagy itt van ez a kis Jonatán, aki olyan szép, amilyen Boni sohasem volt, ráadásul 4,5 hónaposan már elkezdett mászni, 6 hónaposan a bútoroknak támaszkodva ment is, most, 7 hónaposan pedig olyan dolgokat csinál, amit Boni 10–11 hónaposan – örülök is, hogy a húgomnak ilyen szerencséje lett a gyerekvállalással, mégis soha egy pillanatig nem irigyeltem tőle semmit, én, aki minden másban folyamatosan elégedetlenkedem.

Ha kiderülne, hogy a kórházban elcserélték valamelyik ivarsejtet, az embriót vagy akár a csecsemőt, harcolnék, hogy megtarthassam a gyerekemet (az igaz, hogy könnyen beszélek: nagyon hasonlít rám). Ha olykor-olykor, mérges pillanataimban eszembe jut is, hogy lehetnék éppenséggel a Huffnáger Pista felesége, vagy ha néha-néha belegondolok, milyen jó lehet egy másik pasival élni (miért, ti nem??), ugyanezt a gyerekemről soha egyetlen pillanatban nem gondolom: nekem ő kell és kész.

Nem csak a buszbaleset kapcsán, hanem csak úgy általában is el szoktam gondolkodni azon, hogy mennyi mindent fel tudnék áldozni érte: akár az egész életemet is, nyilván. Sőt, szerintem (nagyon remélem) kínzást is kiállnék érte. Csak az adasson meg nekem, hogy ő temessen el engem (ami egy sajnos teljesen normális felállás, még ha szomorú is), ne én őt (ami viszont a feldolgozhatatlan, természetellenes és kibírhatatlan kategória).

Néha azzal gyötröm magam, hogy teljesen lehetetlen szituációkat képzelek el vagy pedig kényszerítem magam, hogy válaszoljak idétlen kérdésekre. Páldául választanám-e a saját halálomat most azonnal, ha ezzel bebiztosíthatom, hogy Boni hosszú és boldog életet élhessen, vagy pedig maradjon ez a bizonytalanság: azaz hogy simán lehet, hogy boldog és hosszú életű lesz, de egyáltalán nem biztos... Na én asszem nem tudnám az azonnali halált választani, mégpedig azért nem, mert önző módon szeretném a saját szememmel látni, ahogy ebből a kismanóból boldog férfi válik...