Az ifjúsági regény, amelyet én szerettem volna megírni

Múltkor Z. küldött két fotót két könyvről. A párizsi Keleti pályaudvaron várta a vonat indulását, és még volt ideje bemenni egy könyvesboltba. Azt kérdezte, melyik könyvet vegye meg Boninak. Kicsit felkaptam a vizet, hogy könyvet nem boritó meg fülszöveg alapján, hanem kritikák, recenziók, irodalmi műsorok és ajánlások alapján kell választani, majd ráböktünk az egyikre.

Teljesen véletlenül megint igaza lett. Nem tudom, hogyan választott ilyen jól, milyen isteni gondviselés vezette a kezét, amikor 50%-ban erre a könyvre esett a választása – de ritkán olvas az ember ennyire intelligens, magával ragadó és humoros ifjúsági regényt. Boni még aznap este elkezdte (pedig tele van kiolvasatlan vagy félig kiolvasott könvyekkel), másnap befejezte, de úgy, hogy olvasás közben oda-odajött hozzám lelkendezve, hogy nézzem meg, ez itt milyen vicces, az pedig milyen zseniális. Ezek után elolvastam én is, és csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről. Ez egy remekmű!

Képzeljétek, egy nyomozásról szól, de nem akármilyenről: egy irodalmi nyomozásról. A könyv maga egy műelemzés a Kis hercegről. Micsoda fantasztikus, fantasztikus ötlet, nem is értem, ilyesmi hogy juthat eszébe egy fiatal nőnek. A nyomozók a Kis hercegben fellelhető rejtély(ek) után nyomoznak, és annyira eredeti az egész sztori, hogy soha nem válik unalmassá vagy didaktikussá. Tudtátok például, hogy a Kis hercegben nincs illusztráció magáról a repülőről? Olyan fogalmakkal ismerteti meg az olvasókat például, hogy szerző és elbeszélő (akiket nem szabad összekeverni), a szülők számára pedig Proust-idézeteket rejt el a szövegben (legalábbis egyet találtam; biztos van több).

Boni egyébként csak félig olvasta a Kis herceget, régebben, de ez egyáltalán nem gond a könyv olvasásakor. (Utána elővette, még egyszer elkezdte, és ugyanott abbahagyta, ahol a múltkor; nem szereti.)

Egyetlen problémám, pontosabban félelmem van a könyvvel kapcsolatban; ez egy ötrészes sorozat első része, és nem tudom elképzelni, hogy ezt a színvonalat még egyszer meg lehet ütni. Utánanéztem a csajnak is. Nagyon tehetségesnek tűnik: elismert szerző Franciaországban, egyetemi tanár és kutató az Egyesült Királyságban, fordító, két (kétnyelvű) gyerek anyja, és még nincs negyven éves. Ő-rü-let! Főleg, ha ahhoz viszonyítom, hogy én valami hasonló könyvet szerettem volna írni Boninak a magyar nyelvről, és hogy mennyire eredetibb, viccesebb és izgalmasabb az övé, mennyire sokkal logikusabb a cselekménye, mennyire ütősebb a vége. Amúgy láttam, hogy írt egy könyvet arról is, hogyan írjunk ifjúsági regényt, természetesen azt is el fogom olvasni (de előtte elkezdem ennek a sorozatnak a második részét, ami most jelent meg. Ez a Peter Panról szól).

Ahogy a címben is írtam, ha bármely könyvet a világon (egy elképzelt világon) én írhattam volna meg, akkor ez lett volna az. Talán meg is filmesítik, nagyon el tudok képzelni egy Amélie-féle adaptációt. És nem lennék meglepve, ha az iskolák lecsapnának rá, amint puhakötésű (olcsó) kiadásban is megjelenik. Ez a szöveg minden irodalomtanár.nő álma! (⇐ hihi, kipróbáltam a gendersemleges írást!)

Tanévkezdés

Miután visszajöttünk Magyarországról, egészen le voltam törve. Te jó ég, megint egy tanév, gondoltam. Kezdődik minden elölről: a lakás rendben tartására irányuló (folyamatos és sikertelen) kísérletek, a rengeteg főzés, de főleg, főleg: a mindennapos közelharcok Bonival, hogy

- csinálja meg rendesen a háziját,

- meg a plusz feladatait, amit én adok neki a hülye fejemmel,

- üljön le a zongorához és a dobhoz napi x percben,

- tanulja meg a szavakat,

- menjen zuhanyozni,

- jöjjön vacsorázni,

- mosson fogat,

- feküdjön le időben,

- és adja vissza a telefont/táblagépet (már amikor odaadjuk neki).

Úgy éreztem, nekem ehhez nem lesz megint egy évig cérnám. Boni állandóan alkudozik, követelőzik, vitatkozik, ellenkezik, mindig mindent jobban tud, viszont mindent a lehető legkevesebb energiabefektetéssel szeretne elvégezni, és természetesen mindig tíz perccel több képernyőidőt szeretne kapni, mint amit engedélyezünk neki.

Mi pedig maximalisták, türelmetlenek és fáradtak vagyunk, unalmas felnőttek, akik nem értik, hogy ha valamit meg tud csinálni 10 perc alatt rögtön tökéletesen, akkor azt miért akarja 45 perc könyörgés után összecsapni.

Aztán erőt vettem magamon, és beláttam, hogy hiába produkálok kiégésszerű tüneteket (kis túlzással), attól még úgyis meg kell csinálnom mindezt (lakás rendben tartása, főzés, Boni hajkurászása); jobban járok, ha megpróbálok konstruktívan hozzáálni a feladatokhoz.

Amúgy nem is igaz, hogy Bonit mindenben noszogatni kell. A kajálásban pl. továbbra is teljesen együttműködő. Elhatároztunk, hogy kicsit lejövünk a cukorrol meg a húsról. Magyarországon ugyanis túlzásokba estünk, azaz főleg ő, napi háromszor evett húst. Azóta nagy önfegyelemmel és panaszkodás nélkül tartja a kitűzött célokat: napi egyszeri hús és öt adag zöldség-gyümölcs.

Meg aztán úgy tűnik, kicsit rendszeretőbb lett. Ha ez így maradna, már az is rengeteg energiát megspórolna nekem. Egyedül és saját elhatározásából összepakolta a szobáját tanévkezdés előtt (könyvek, íróasztal, fiókok, minden!)  és azóta is tart a rend. Ő, az örök kupikirály és zsibvásárfelelős, el sem hiszem, hogy ez megtörtént! Egyébként hülyén hangzik, de Hatalmas Probléma volt az, hogy hová tegyük a tavalyi füzeteit, könyveit, mappáit, kb. egy jó nagy doboznyi cuccot, aminek a felét talán még fogja használni, illetve érdemes lenne megtartani. De vettünk egy nagy levegőt, és létesítettünk nekik egy külön polcot. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hülye gyakorlati problémák keserítik meg az életét és veszik el az életkedvét.

Végső esetben pedig azzal motiválom magam, hogy lehetne ez rosszabb is. Talán majd visszasírom ezeket az időket akkor, amikor majd beköszön a kamaszkor, és megjelennek a hormonok meg a lányok. Kis előzetest kapunk erről egyébként minden nap, amikor felhalatszik a szomszéd kamaszlány állati üvöltése és eszelős kiabálása. Képzeljétek, a tesója (problémamentes fiú) most tavasszal leérettségizett, és nemes egyszerűséggel elköltözött otthonról a 2 km-re arrább található koleszba. Teljesen érthető döntés, állítólag a húga, a fenomenális hisztik mellett reggelente két óráig sminkeli magát, nem lehetett bejutni a fürdőszobába. Szerintem a szülők is el szeretnének költözni... szóval ettől még messze vagyunk.

Elmesélem majd Boni sulikezdését is. Otthoni számítás szerint asszem most lett hetedikes (?), tehát második évét kezdi meg ebben a suliban, aminek a fordítása jobb híján kisgimi vagy felső tagozat. A legnagyobb kérdőjel az volt, hogy milyen lesz idén az osztálya és az órarendje.

A szódás meg a kovács

Gyakran hallom, hogy egy-egy magyarországi tartózkodás után mennyire jobban beszélnek magyarul ezek a külföldön iskolázott, kétnyelvű gyerekek. Valami miatt én ezt soha nem tapasztaltam meg, ellenben most felfigyeltem valamire: Boni átvette a papám szóhasználatát! Nagyon vicces, olyanokat mond, hogy marhaság, gubanc van, az anyja szentségit!, bolond idő van, a rend kedvéért, vacak – tisztára, mintha a papámat hallanám. Ütök, mint a bolondóra – mondja sakkozás közben, sőt: úgy elverlek, mint szódás a lovát. Ez utóbbi kifejezés annyira megtetszett neki, hogy derűre-borúra használja, akár rosszul is, például: úgy szeretlek, mit szódás a lovát!

Mostanában Karinthyt olvasok fel neki esténként (ő kérte!), ebből az ejnye és a sajtkukac szavak tetszenek neki, alig várja az alkalmat, hogy kimondhassa. Ez kis ízelítő azokból a kifejezésekből, amiket nem ismert: pásztor, szirom, hóhér, saslengés a nyújtón, tarkó, varkocsba fog, áldozat, kereket old, gróf, cilinder. Ritkán kérdez rá szavakra, nem zavarja, ha nem érti, vagy pedig, ezt magamról tudom, nem akar mese közben hosszú és bonyolult magyarázatokba bonyolódni. Nagyon hamar elfelejt egy-egy magyar szót, ha nem használja vagy nem hallja újra és újra.

A kiejtése továbbra is nagyon franciás, főleg az r-ek, már ő is röhög saját magán. De röhög az apján is, amikor az itt-ott megpróbált magyarul beszélni (csak családon belül tolmácsol neki, idegeneknek nem). Nem is az r-ek a zavaróak, hanem a rövid o hangjai: annyira nyíltak, hogy szinte a-nak hallani őket. Többször is volt olyan, hogy kontextus nélkül nem tudtam kideríteni, miről beszél: Mama, ez a rész itt macsar? Az orosz bambák (mocsár, bombák). Sőt, egyszer arról beszéltünk, milyen kétbetűs magyar szavak léteznek, és ő ezt mondta: ak. Már majdnem szóltam neki, hogy ilyen szó nincs, mikor rájöttem, mire gondolt: ok. Vagy a múltkor kérdezte, hogy hal? Pár másodpercbe is beletelt, míg leesett, hogy azt kérdezi: hol?

Ha velem beszél, továbbra is zavartalanul keveri a két nyelvet, tudja, hogy úgyis megértem: ezt be kell noter a kis carnet-ba (írni, füzetbe). Franciául és franciákkal ilyet soha nem csinál, viszont magyarul a szemem előtt és a fülem hallatára rontott egyszer, amikor megkérdezte a papámtól: Papi, ezt a párnát utilizálhatom? (használhatom). Azon nyomban rájött, hogy ezt magyarul nem így mondták, ilyet csak velem csinálhat,  teljesen zavarba jött. Mire kijavította volna magát, a papám (aki megértette a kérdést) már válaszolt is neki. Boni utána napokig felemlegette a tévedését.

Ami a nyelvtant illeti, meg szokott lepődni amikor több alany után mégis egyes számban áll az állítmány: a két férfiú megbeszélte a teendőket. Ilyenkor kijavít, hogy megbeszélték, mert franciául többes szám állna. Mofológia: kihallja a régies mondotta, nékem, künn szavakat a szövegből, rákérdez, hogy miért.

Cuki stilisztikai tévedései is vannak: Tudod min merengtem tegnap, mama? – fordult egyszer hozzám. Vagy: Búsulok! Néha azt mondja: Bánom! Vagy: Engedd meg mama, legyen szíved! Ezen pedig jót nevettem: Ez a szúnyogcsípés, itt, teljesen cserben hagyott. Tegnap viszketett, ma már nem viszket!

Ezeket a szavakat és mondatokat a telómba szoktam beleírni szinte azonnal, mert különben elfelejtem őket, így legalább van egy jó kis korpuszom Boni kifejezéseiből. Amikor az előbb átnéztem a jegyzeteket, megakadt a szemem azon, hogy Kovács. Kicsit kellett gondolkodnom, hogy mit is akartam leírni, de aztán beugrott ez a beszélgetésünk:

– Kovács Imre! Kovács Imre! Kovácsimre, kovácsimre, ková-csimre, ková-csimre... trallala... – énekelgetett Boni csak úgy a nagyvilágba. – Mama, nekem annyira, de annyira tetszik az a név, hogy Kovács Imre!

– Igen?

– Mama, nem hívhatnál ezek után úgy, hogy Imre?!

– Jaj, nem!!

– Akkor úgy, hogy KOVÁCS...?

Visszaút és fogyókúra

Ajaj, Milonka posztja eszembe juttatta, hogy miről akartam még írni. Amikor még Magyarországon, az utazás előtti napon felvettem a szokásos kényelmes utazós nadrágomat, éreztem, hogy hát ez nagyon szorít. Nem csak derékban, hanem a fenék- comb- és vádli(!)részen is. Aznap este nem is mentem el vacsorázni Bonival és az apjával, inkább kitakarítottam a lakást, két legyet gondolván ütni egyetlen csapásra.

Másnap indultunk vissza Franciaországba. Még ki sem értünk Pest megyéből, amikor az egyik lábamat a másikra akarván tenni a kocsiban, kiszakadt a nadrágom! A fenekén (az enyémen!) képződött egy hatalmas vízszintes lyuk (nyílás). Ilyen még soha nem történt életemben!

Más hosszú nadrámon nem volt hazafelé, úgyhogy a kétnapos utat ebben csináltam végig, miközben a lyuk egyre nagyobbodott. Ebben a nadrágban mentem le a szálloda éttermébe vacsorázni (de minek megy az ilyen egyáltalán vacsorázni, ugye), sőt, ebben a nadrágban sétátam a német városkában egész délelőtt Bonival játékoboltok után kutatva. Nem találta meg, amit akart, én viszont vettem magamnak három zsonglőrlabdát.

Itthon még este kidobtam szegény, kihízott gatyót. Reggel ráálltam a mérlegre: csak 1,3 kilót híztam. Igen, csak éppen még a tavaly nyáron felszedett egy kilót sem fogytam vissza egész évben, rémes! A szaldó tehát plusz 2,3 kiló. Mindig megállapítom amúgy, hogy a szeptember a legnehezebb időszak a fogyókúrára, amikor érik a szőlő, a szilva. De hát kénytelen leszek, ha csak nem akarok úgy járni, mint a szüleim: találtunk náluk régi fényképeket (csomót el is hoztam), olyanok is voltak közöttük, amelyek még a mi születésünk előtt készültek. Meg voltam lepődve mennyire vékonyak, sőt: véznák voltak mind a ketten. Hihetetlen volt látni azt a két cingár embert, akik az idők során, na jó, ha durván nem is, de mégiscsak: jól elhíztak. Főleg a papám, de neki nehéz dolga van: a mamám tök jól főz.

Olvastam nemrég, hogy lassan majd a háziorvos is felírhat majd fogyókúrás csodaszereket, és hogy ezek a molekulák az éhségérzetre hatnak, ha jól értettem. Érdekes, gondolkodtam, na nem mintha gyógyszerrel szeretnék fogyni, de én nem azért eszem kicsit többet, mert éhes vagyok, hanem mert... finom!!

Amúgy nem ettem olyan nagyon sokat Magyarországon, valahogy mégis minden évben feszalad ez az 1–2 kiló. Pedig tök sok olyan emlékem van, hogy állunk valami cukrászdában, Boni és Z. körülményesen válogat, én meg csak sóhajtozom, hogy ezekből már megint nem ehetek. Igaz, olyan élményeim is vannak, hogy este étteremben vacsorázunk, meg hogy spontán fagyizunk délután, szóval, igen, nem ehet az ember büntetlenül bármikor, bármit.

Tervem: kétnaponta vacsora helyett futni menni.

Napi statisztikám: ha napona csak 1300 kalóriát eszem (jujj) az internet szerint még így is 3,5 hét kell másfél kiló leadásához.

Hangulatom: bűntudat, amiért jódolgomban fogyni akarok és erről még hosszan értekezem is, miközben emberek halnak éhen nem is olyan messzire innen.

Telefonkérdés

Szia Tamco - írt rám tegnap egy ismerős apuka. Nem vele szoktunk gyerekdolgokat megbeszélni, hanem az anyukával, ez onnan is látszik, hogy a pasi nem tudja helyesen leírni a nevem. Remélem jól vagytok! Ha esetleg nincs más dolgotok, átmehetne hozzátok Rafael ma 14:30-kor játszani Bonnival? Boni nevét sem írta le helyesen, pedig ismerheti az érzést, amikor rosszul írják az ember fia nevét (Rafael vs. Raphaël), de még inkább meglepődtem magán a kérésen. 17:30-ig tudna maradni, utána haza kell jönnie, mert este meg vagyunk hívva valahová - fejezte be.

Hát ezen meg már jót röhögtem. Meghívatja hozzánk három órára a fiát, csak hogy utána közölje: ők estére meg vannak hívva valahová?! Amúgy teljesen normálisak a szülők, de ilyesmit nem szoktak csinálni. Általában a játszótéren szoktunk találkozni, vagy pedig jó előre lebeszéljük (esős napokra) az együttjátszást. Ez az üzenet 13:42-kor jött! Tegnap nem esett az eső.

16 órára tudtunk csak hazaérni Bonival, két perc múlva jött a gyerek. Fél hatig pont volt idejük szétszedni a lakást, rémes volt, Boni imádta.

De csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy mi állt ennek az egésznek a hátterében, főleg, miután ma reggel felfedeztük, hogy a pasi Z-nek is küldött egy ugyanilyen üzenetet (csak a nevünket cserélte ki). Úgy tűnt, hogy valakinek sürgősen le kellett foglalnia a gyereket tegnap egész délután, mert a szülők nem értek rá. Nem akarták áthívni Bonit, mert tudják, hogy nem szeretjük, ha egyedül vannak otthon a gyerekek. De 1) miért nem írta meg őszintén kerek perec, hogy mi a helyzet? 2) Miért nem maradt otthon Rafa egyedül? (Bevett helyzet náluk)

Valamiféle házastársi egyet nem értésre tippelek, hiszen különben az anyuka írt volna vagy pedig a pasi egyértelműbben fogalmazott volna. A nő mondjuk otthon akarta hagyni a fiút, a pasinak meg tegyük fel elege lett abból, hogy a gyerek egész nap a szobájában bámulja a telefont, ezért vészmegoldásképp hozzánk fordult. Nem is lepne meg, mert képzeljétek, amikor megkérdeztem Rafától, hogy mi jót olvasott idén nyáron, teljesen ledöbbentem a válaszán:

- Semmit - vallotta be. 

Egy tizenkét éves gyerek! Nyolc hét alatt! 

Ezen a nyáron

De furán keveredhet a kiszolgáltatottság és a szellemi fölény egyetlen emberben! A tizenegy (lassan tizenkettő) éves gyerekem bizonyos szempontokból még önállótlan és ránk van szorulva. Ezen a nyáron Boninak továbbra is én:

– vágtam a körmét,

– kentem a naptejet és a szúnyogirtót,

– magyaráztam el az ismeretlen fogalmakat (pl. veszettség, infláció),

– javítottam ki a helyesírási hibáit,

– segítetem a szünidei matek- és németfeladatokban,

– olvastam esti mesét,

– illusztráltam a present perfect használatát,

de idén nyáron már csak egyetlenegyszer tudtam legyőzni sakkban. Az is valamikor július elején történt. Azóta folyton megver, és gyanítom, ez már mindig így lesz (hacsak nem sikerül felfejlődnöm az ő szintjére) (de hogy?).

 

Érdekes megtapasztalni ezt a kiáltó ellentétet: a gyerek, akit miután megnyugtattunk, hogy nem lesz vihar, és nem csap villám a házba, okosakat lép és előre kalkulál, majd elegánsan mattot ad. A papámnak még sikerült időnként megvernie, de mióta hazajöttünk, szegénykém élőben csak ilyen béna ellenfelekkel játszhat, mint én.

Kötelező nyári olvasmányunk

Boninak „feladtam” nyárra ezt a könyvet. Kettő közül választhatott, és e mellett döntött. Először is az indítékaimról: Bonit bizonyos dolgokra néha kötelezni, sőt: kényszeríteni kell. Általában ösztönösen érzem, hogy mit tudok ráerőltetni (a klasszikus szépirodalmi szövegek olvasása pont ilyen) és mi az, amit hiába várok el tőle (mindenfajta szociális tevékenység, úgymint köszönni a szomszédnak vagy önállóan rendelni az étteremben). 

Másodszor pedig a könyvről: ez egy krimi, az ún. zárt szobás rejtélyek közül. Pont jónak tűnt nyárra, mert az olvasó természetesen addig le nem teszi, amíg csak ki nem derül, hogyan jutott ki egy olyan szobából a gyilkos (ez a szó szerepel a könyvben, noha az áldozat nem hal meg!!), ahol az ajtó-ablak be volt zárva. Bónusz Boninak: az egyik szereplő fizikus, az anyag megmaradásának törvényeivel kapcsolatban végez kísérleteket. Előzőleg kétszer is olvastam a könyvet, de mégsem emlékeztem rá, ki a gyilkos (habár, mondom, nem gyilkol), ez általában így szokott lenni. Most, harmadik olvasáskor inkább azt tűnt fel, hogy a könyv szinte parodisztikusan felsorolja a „kötelező” krimis elemeket: lábnyomok a sárban, hajszál a parketta repedésében, vérnyomok a falon, enigmatikus mondatok, amelyek ajtókat nyitnak meg a nyomozó előtt, elveszett kulcs, ellopott iratok, méreg, altató, hajmeresztő hangokat hallató, titokzatos állat, lőtt és vágott sebek...

A regény 28 fejezetből áll, naponta egy fejezetet irányoztam elő. Én olvastam el először, aláhúztam a megbeszélendőket, majd minden nap odaadtam Boninak, aki fanyalogva ugyan, de elolvasta a pár oldalt. Egyszer egyébként annyira nem akarta elolvasni az aznapi penzumot, hogy a könyv első lapjára mérgesen beírta: BAD BOOK.

Tapasztalataim: Boni baromi jó szövegértő, minden részletet megjegyez, úgymint az események sorrendjét (ki mikor lépett a szobába, illetve a házba), a szereplők közötti (kimondatlan) viszonyokat és hierarchiát, a kastély és a ház (két épület játszik fontos szerepet a krimiben) pontos leírását. Érti a humort, az iróniát. Viszont a legutolsó bekezdésben sejtetett összefüggésre érdekes módon nem jött rá, és sok szót nem ismert. Igaz a könyv 1907-ben íródott, de mégiscsak meglepődtem, hogy nem tudja az épistolaire, presbytère, dot stb. szavakat. Más régies szavakat (objurgation, commensal stb.) én magam sem ismertem. Amúgy a könyv olyan igeidőket is használ, amit még nem is tanultak, fura lehet így könyvet olvasni, nem? Pl. pour que je l'AIDASSE, qu'ils EUSSENT VOULU. Magyarként szinte elképzelhetetlen.

Egy idő múlva Z. elirigyelte a kezdeményezésünket, és becsatlakozott ő is. Nagyon hamar eljutott oda, ahol mi is tartottunk. Ekkor szóltam Boninak, hogy szerintem siessünk, mert az apja nem fogja tudni megállni, hogy ha elmondani nem is, de hogy legalább ne sejtesse, ki a gyilkos. Tudjátok, van az a típusú ember, aki egyszerűen mindent meg akar osztani másokkal, és semmit sem tud magában tartani; Z. pont ilyen.

Ekkor versenyt olvastunk egymással. Mondanom sem kell, Boni a végére nagyon belejött, idő előtt elolvasta, sőt, az egyik résznél (a bizonyítéknál) elismerően kiáltott fel: micsoda csavar! micsoda logika! Addigra már azt állította, hogy ez a kedvenc könyve – na, ezért mondodm, hogy időnként noszogatni kell, és csak legyinteni az olyan kommentekre, hogy bad book.

Miután mindhárman kivégeztük, megnéztük együtt a könyv filmváltozatát. Összességében azt mondom, tetszett: jól visszaadta a könyv hangulatát, hihetetlenül jó volt a forgatókönyv. Kihagytak és betoldottak dolgokat, megkeverték az események sorrendjét, de úgy, hogy a szori változatlan maradt! Az egyik szereplő (a színészt imádom) viccesebb volt, mint a könyvben, DE a szereplőgárda többi tagját borzasztóan rosszul választották ki. A gyönyörű 35 éves áldoztatot egy jó ötvenes nő, a 18 éves nyomozót egy negyvenéves pasi, a jóképű francia vadászt egy indián (??) játszott, aki a legjobb indulattal sem volt mutatósnak nevezhető.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy számomra szuper volt ez a családi együttolvasás. Bonival egymásnak üzengettünk a lap szélén, és a mai napig idézgetünk négy-öt mondatot a könyvből. Pluszban én azzal szórakozom, hogy megpróbálom mondatba foglalni a könyvben olvasott ritkán használt szavakat (séant!). Olyan dolgokat is meg lehetett vitatni közösen, mint például a feltétlen engedelmesség: lelőjünk-e valakit csak azért, mert arra utasítottak?

Van a könyvnek folytatása. Z. le is töltötte magának, Boninak viszont nem adjuk már oda a  Kindle-t, úgyhogy csak azt ígérhettem neki, hogy majd Franciaországban megvesszük. Ezt sajnálkozva vette tudomásul, ezért amikor Budapesten vagy az uszodánál könyvesboltban jártunk, mindig kerestük a könyvet, hátha kapható. Z. viszont időközben abbahagyta, mert a Kindle-re töltött változatban nem volt meg az alaprajz, anélkül meg követhetetlen a sztori.

Ekkor elképesztő dolog történt! Itt a faluban van egy kisközért, amelynek a bejáratánál működik egy közösségi könyvespolc. Ott bukkantam rá (lásd a képen). Általában nem vagyok nagy rajongója az utcán talált használt könyveknek, de persze néha nem tudok ellenállni egy-egy darabnak. Idén nyáron is szorgalmasan látogattam ezt a polcot, több könyvet el is hoztam onnan (kettőt ki is olvastam). Egyébként jófajta kezdeményezés, gyakran cserélődnek ott a könyvek, úgy látszik, van rájuk kereslet is, kínálat is. Egyszer pl. egy húszrészes Jókai jelent meg, amit másnapra már valaki el is vitt.

Ezek után én is el fogom olvasni (pedig nem akartam). Boninak azt javasoltam, hasonlítsuk majd össze az eredetit a fordítással. Ezt időnként szoktam csinálni, ha jó a fordító, pl. Ádám Péter, Jancsó Júlia, Lőrinszky Ildikó. A szünidei kötelező olvasmány intézményéből pedig asszem megpróbálok hagyományt csinálni (már van is tippem a következő, októberi könyvre).