Keserves ügy (9. nap)

néha jó mulatság volt

mehetek haza egy tál gabonapehelyre vagy effélére

az első igazán kedves képem

mindennap magam metrózom

a házvezetőnőnket el kellett bocsátanunk

bajban vagyok?

szervusz drágaságom

egy üzletembet futott a járda szélére

a teaszendvicsből annyit ehetek, amennyit akarok

sajálom, kölyök, én megpróbáltam

jól vagyok, gondolom

hogy kifizethessük a kifutófiút a csemegeboltból

Elkezdtem egy nyolcszázoldalas kortárs Pulitzer-díjas amerikai regényt, magyar fordításban, mert két barátnőmmel elhatároztuk, hogy egyszerre (párhuzamosan) végigolvassuk. Az egyikünk már olvasta, de mindenképpen el szeretné olvasni mégegyszer, mert fantasztikus, mondta. Az unokatesóm szintén olvasta, nagyon tetszett neki, a film is, amit a regényből készítettek.

Én mégis úgy vagyok vele, ahogy a legtöbb magyarra fordított mai amerikai könyvvel: nagyon zavar a nyelvezete. Úgy érzem, a magyar fordítás nem tudja visszaadni az amerikai valóságot. Ahogy azt sem lehet kifejezni magyarul, hogy egy William nevű ember hogyan lehet Bill becenéven amerikai elnök, úgy ez a sok kölyök meg zsaru sem adja vissza az eredeti kids-et meg cops-ot. A fenti példák számomra mind hamisan hangzanak, fordításízűek, modorasak vagy egyenesen idétlenek. Tegye fel a kezét az az elvetemült ember aki az elmúlt években kimondta vagy leírta azt a magyar szót, hogy csemegebolt! Az eredeti terminust (deli) egy amerikai minden valószínűség szerint gyakrabban használja, legalábbis emlékeim szerint New Yorkban sok helyen láttam kiírva.

Az egyik reggelinél a szereplők bundás kenyeret ettek. Na ez már jó, szép magyar koncepció, semmi gondom vele, csak éppen a magyar olvasó szerintem nem azt a juharszirupos édességet képzeli maga elé ilyenkor, mint amit a French toast jelent. De mi mást írhatott volna szegény fordító? Francia bundáskenyér? Nonszensz. Csillagozza meg? Kivitelezhetetlen.

Már a 160. oldalon tartok, és a nyelvezeten kívül (amitől próbálok elvonatkoztatni, és hozzánézem az eredetit) a történet sem köt le egyáltalán. Lassú és vontatott és nem érdekel, hogy ki mit reggelizett, és hogyan van felöltözve. Azt fontolgatom, hogy abbahagyom. Hiába a sok jó szó, amit a könyvről hallottam (még Stephen King is elismerően nyilatkozott a könyvborítón) nem én vagyok a célközönség, asszem.

Tűz! (7. nap)

Ma reggel leültem a dolgozószobámban, hogy válaszoljak az egyik anyuka kérdésére, hogy milyen volt a tegnapi fogadóóra. Én öt tanárral találkoztam, és olyan későn végeztem, hogy már  szinte csak beestem az ágyba. Amúgy nagyon jó dolgokat hallottam Boniról: a matektanár szerint pontos, gyors és nem kapokod (!), sőt, neki nem kell külön elmondani, hogy nézze át utólag is a feladatot. A franciatanárnő meg egyenesen azt állította, hogy Boni tudása, azon belül is a helyesírása és a szövegértése lenyűgöző (impressionnant). Épp befejeztem az üzit (nem ezeket írtam ám meg neki!), amikor felnéztem a telómból, és ezt láttam:

 

07:06

– Tűz!! – kiálltottam fel, és mivel azonnal rájöttem, hogy hülye vagyok, gyorsan hozzátettem: – Kint van tűz! Nem itt!

Ezt azért Z. még felemlegette később, hogy én itt a frászt hoztam rájuk, pedig tényleg csak pár másodperc telt el a pontosításig. Nézegettük egy darabig a füstöt, elképesztő volt (impressionnant), és azon tanakodtunk, leégett-e a suli. Ugyanis pont az iskola irányából szállt a füst; a képen látható épület mögött két utca húzódik, a másodikban van Boni iskolája. Én arra tippelntem félálomban, hogy egy mérges szülő felgyújtotta az egészet, épp tegnapelőtt mesélte ugyanis egy barátnőm, hogy az iskolában, ahol tanít, ki kellett hívni a rendőröket két veszekedő kamaszlány miatt. Mire kiértek, már ott volt a két lány családja is, akik a rendőrök szeme láttára egymásnak estek az iskola előtt. Amúgy pont ilyen sztorikat olvasok a Le Monde-ban szinte naponta, úgyhogy engem már semmi sem lep meg.

Akkor eszünkbe jutott, hogy esetleg fel kellene hívni a tűzoltókat. Épp mikor kicsöngött, már hallottuk az utcán a szirénát. A telefonban elmondták, hogy melyik utcában történt a tűzeset; nem a suli égett le. Boni kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy akkor lesz tanítás. Elindultunk, és útba ejtettük a mondott utcát, ahol ezt láttuk:

 07:57

Nem volt akkor már ott sem tűzoltó, se semmi, csak a víz meg a füstölgő roncs jelezte, hogy mi történt. Hogyan gyulladhat ki egy autó? Magától? Vandalizmus? És a tulajdonos, szerencsétlen, reggel munkába menet csak azt veszi észre, hogy eloltották és körbekerítették az autóját? 

Szívatás (6. nap)

Boni töridolgozatra készül, a füzetét olvassa. Felkiállt:

– Biztos, hogy az ikont fogja kérdezni!

– Mit?

– Az ikont! Én tudom, szentkép! Tuti fogja kérdezni!

– De miért pont ezt?

– Mert látod, hogyan van odaírva? – mutatja a füzetébe ragasztott fénymásolatot. – Ferdén, a lap alján, kisbetűvel. Alig olvassa azt el valaki. El van rejtve!

– Miért, szerinted csőbe akarják húzni a gyerekeket? Direkt olyat kérdeznek, amit valószínűleg nem tudnak?? – kérdezem döbbenten, rég voltam diák.

 

Boni megütközve rám néz, hogy milyen hülye vagyok. Ő már ismeri a dörgést, belelát a tanárok fejébe és egy-kettőre levette a rendszer szisztémáját, amely versenyhelyzetet teremt a gyerekek között, és arra helyezi a hangsúlyt, amit valószínűleg csak kevesen vesznek észre.

 

– Hát PERSZE, mama!

 

Fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, úgy, hogy szankcionálás helyett motiválják a gyerekeket és felkelték az érdeklődésüket. De így olyan érzésem, van, hogy a suli egy valamire készíti fel őket, és nem ám az Életre, hanem… a Vizsgára!

Igazi drágakő (5. nap)

Tegnap egy barátnőm átküldött egy idézetet, egyetlen sort, amely arról szólt, hogy az elbeszélőt soha senki nem szerette annyira, mint a saját anyja (aki később a történetben meghal). Eszembe jutott, hogy ez a témája annak a fantasztikus, megható és letehetetlen könyvnek is, amit olvastam fiatalon (franciául), olvastam anyaként (magyarul) és épp nyáron gondoltam rá, hogy újra kellene olvasnom a fordítást és összehasonlítani az eredetivel, ezért el is hoztam a könyvet. Aztán elfelejtettem, és a könyv azóta is az egyik kupac alatt hevert. Tegnap este előszedtem, beleolvastam, megborzongtam, annyira elképesztően jó könyv (jó író), szeretem minden mondatát. Számomra az egyik legfontosabb könyv az anyai szeretetről. (A másikat is ugyanez az író írta.)

(Egyébként szoktam mondani Boninak, amikor szemtelenül visszabeszél, meg húzza a száját (Ella!!:)), hogy fiam, nézd, én teljes szívemből csak jót akarok neked, minden pluszfeladatot azért kérek tőled, mert az az elképzelésem, hogy ezzel jót teszek, és nem azért nem veszek neked mobiltelefont, mert hülye vagyok, hanem mert úgy hiszem, hogy ez a te érdeked, hogy ne a telefonon cseszd el a drága idődet, de lehet, hogy tévedek, viszont hidd el, nekem lenne a legpraktikusabb, ha egész nap csöndben a telefonon lógnál, és ne húzd a szádat, fiam, és ne csapd be mérgesen magad mögött az ajtót, mert soha senki sem fog úgy szeretni téged, ahogy mi szeretünk apáddal.)

„Nem jó, ha az embert olyan korán, olyan fiatalon annyira szeretik. Rossz szokásokra kapat. Azt hiszi, kész, megvan, meglesz. Azt hiszi, máshol is így van, máshol is megkapja. Számít rá. Néz, remél, vár. Az anyai szeretettel ígér valamit az élet hajnalok hajnalán, és nem fogja megtartani ígéretét. Élete végéig hideg koszton lesz az ember. Akárki asszony simul hozzá, öleli át, az már csak részvétnyilvánítás. Mindig visszatérsz anyád sírjához. És üvöltesz, mint egy kitett kutya. Soha, soha, soha többé. Imádni való karok fonódnak a nyakadra, és puha ajkak beszélnek a szerelemről, de te tudod, amit tudsz. Nagyon korán a forráshoz járultál, kiittad a vizét. Ha újra megszomjazol, hiába keresed-kutatod, hiába töröd magad, nincs kút, csak délibáb. Alig virradt, de te már kitanultad, mi a szeretet, alapos dokumentációd van róla. Akárhová mész, hordozod magadban az összehasonlítgatás méreganyagát, és egyre csak várod, amit már megkaptál.

Nem azt mondom én, hogy az anyák ne szeressék magzatukat. Csak azt mondom, hogy jó, ha az anyáknak a gyerekükön kívül is van kit szeretniük. Ha anyámnak lett volna egy szeretője, nem haltam volna szomjan minden kút mellett. De hát sajnos azt adta az élet, hogy tudom, milyen az igazi drágakő.”

(Bognár Róbert fordítása)

Igazmondás, elhallgatás, beárulás (4. nap)

A kéthetes szünet után tegnap elkezdődött a suli, remélem, újult erővel vetik bele az érintettek magukat a tanulásba-tanításba, egészen a karácsonyi (ismét kéthetes) szünetig. Időközben lesz egy osztályozó értekezlet és egy első trimeszteri bizonyítvány. Mindkét eseményt kicsit félve várjuk: az elsőt azért, mert Boni barátja lett az osztály képviselője (azaz jelen kell lennie az értekezleten), Boni pedig elvállalta a helyettesítést, ami egyáltalán nem testhetálló feladat számára, nem is értem. A bizonyítványa eddig szinte tökéletes, kivéve az ének kettest, amivel nem tudom, mit lehet kezdeni...ma délelőtt a tanárnő íratott velük egy röpdolgozatot, az talán javít valamit. Lesz a héten egy fogadó óra is, feliratkoztam az énektanárnőhöz, meglátjuk (ha jófej, esetleg azt is megkérdezem tőle, hogy mutál-e Boni, ez már az-e vagy sem, tegnap nem kérdeztem meg a zongoratanárnőt :))

Amúgy ez a kisfiú (az osztály képviselője) a múltkor elfelejtette elvinni órára a töricuccait. Három ilyen mulasztásért asszem egy óra büntetés jár. Ha jól tudom, ezt hívják retenue-nek, azaz, hogy a delikvensnek egy órán keresztül, tanítás után bent kell maradia a suliban (úgy képzelem ezt, mint ahogy a Harry Potter csinálta, gondolom adnak nekik valami feladatot?). De ennek az ellenkezője is létezik: amikor valakit kizárnak az iskolából pár napra à la Adrien Mole. Boni egyik szolfézsos ismerősét három napra kizárták, mert a jómadár elindította a tűzriasztót!

Szóval ez a kisfiú nem vitte el a töricuccait, és, mint Boni felháborodottan mesélte, hogy a gyerek nem mondta meg a tanárnak, tehát nem kap büntit.

De hát ki az a hülye, aki saját magát bemártja?! – kiáltottam fel meglepetésemben. Akárhogy csűröm-csavarom a dolgot, nem tudom kihozni azt, hogy a gyerek magatartása helytelen lett volna: nem hazudott, hanem hallgatott. A hallgatásával nem okozott kárt másoknak. Kockázatot vállalt (azt, hogy a tanár később észreveszi), és bejött neki (nem vette észre).

De vajon Boni miért gondolja, hogy ilyen esetben meg kellett volna mondania az igazságot? Ijesztő. Pont ő, aki soha nem megy a szomszédba egy kis hazugságért! Képtelenség az egész.

Megkérdeztem a barátnőmet, mert kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi az etikailag követendő magatartás ebben az esetben, és megerősítette, hogy nincs a kisfiú eljárásával semmi baj. Viszont, tette hozzá, inkább örüljek annak, hogy Boni nem mártotta be!

Huh, ebbe bele sem gondoltam. Az lett volna csak gáz! 

Módszertan (3. nap)

Ősszel szoktunk menni (járni) az allergológushoz. Idén be kellett neki jelentenünk, hogy Boni tavaly önszántából abbahagyta a kezelést, amit úgy vitt véghez, hogy bizonyos titkos helyekre, de főleg a kanapé háta mögé minden nap eldugta a gyógyszereit egészen addig, amíg észre nem vettük a manővert. Emlékszem, a gyerekorvos mennyire paprikavörös lett, amikor megtudta. Magából kikelve kiabált rá Bonira. Sajnos nekünk soha nem sikerült rávennünk a gyereket, hogy bevegye a gyógyszert, hiába mondja ki a nyelvészet, hogy az ilyen performatív fordulatok („Márpedig a gyógyszert beveszed!!!”) nemcsak leírják a valóságot, hanem meg is teremtik azt.

Az allergológus egy fiatal pasi. Amúgy egy évre előre be vannak táblázva az időpontok nála, még ilyet! A jövő szakmája. Szóval ő így reagált:

– Jaj, hát hogy csinálhatsz ilyet. A kanapé mögé, te jó ég! Teljesen kezdő vagy, öregem. Nem gondoltad, hogy a mamád időnként a kanapé háta mögött is kitakarít?! Grrrr... természetesen vízbe kellett volna tenni, hogy feloldódjon! Nem vette volna észre senki!!!

 

Ma olyan szépen sütött a nap

Én végigcsináltam a hathónapos terápiát, és sokkal-sokkal jobban viseltem a május-júniust. „Látod, öregem, a mamádat megjavítottam!” – kommentálta a pasi. Még pár év (minimum három), és abba is lehet hagyni, állítólag teljesen tünetmentes leszek. Szerintem simán megéri, napi egy pici gyógyszerről van szó, reggeli előtt kell bevenni. Néha csíp.

Most Boninak szabad kezet adtunk: idén eldönthette, vállalja-e hat hónapig a gyógyszeres kezelést vagy sem. Tavasszal iszonyú szarul szokott lenni, és ennek ellenére úgy döntött: idén sem vág bele. Érthetetlen!

Könyvesbolt (2. nap)

Tavaly pont ilyentájt egyik hétvégén megtudtuk: a belvárosban az egyik házban tűz ütött ki, le van zárva több utca is. Szerencsére nem voltak áldozatok, mert a tűz egy (állítólag középkori!) pincéből terjedt el, az embereknek volt idejük kimenekülniük. Pár nap múlva kiderült számunkra, hogy az az épület égett le, amelyiknek az aljában működött a város legnagyobb könyves- és írószerboltja. Később elmentünk megnézni: az épület teteje fekete volt (ami érthetetlen, ha a pincéből indult ki a tűz), és szegény könyvesbolt borzasztóan nézett ki: az üvegek betörve, minden kormos és fekete, a könvyek lapjai félig felpöndörödve, félig elázva.

Nagy veszteség volt, mert szerettük a boltot. A covid alatti sétáim során rendszeresen bementem, és mivel eléggé nagy volt, nem estek nekem rögtön eladók, hogy segíthetnek-e (NEM!), kedvemre nézelődhettem, lapozgathattam. Sokszor vettem úgy ott könyvet egyébként, hogy egyszerűen megtetszett valami, aminek a létezéséről addig nem is tudtam.

Egy évig volt zárva, a héten újra megnyílt. Teljesen máshogy vannak benne elhelyezve a polcok, a plafonon még látszik a tűz nyoma, de szuper, imádjuk. Pénteken, nyitáskor Boni elment az apjával, tegnap én elmentem Bonival (=ilyen szórakozásaink vannak mostanában, még tököt sem faragtunk az idén), nagyon örültünk, hogy visszakaptuk.

Érdekességképp ideteszem a hangüzenetet, amit Boni küldött nekem pénteken az apja telefonjáról. Ebből az is hallatszik, micsoda keveréknyelven beszélünk együtt. Arra a kérdésemre válaszolt, hogy milyen ízű sütit evett (előtte küldtek egy képet), a Hisler pedig a bolt neve:

– Csokis ízű volt, finom volt! És voltunk Hisler-ben, már nincs étage (emelet), már nem lehet feljönni! Minden, ami fent volt, azt lerakták, és most már csak neuf cents mètres carrés (kilencszáz négyzetméter) van, imádlak!

 

Tamko · Hisler