Korrajz (sör, bor, szivar és pipa)

Kitaláljátok, melyik könyvből idézek?


„...beült a restibe a piros terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört.”

„Két deci vöröset, icipici szódával! Hitelbe… – tette hozzá.”

„...szivart vett elő, megropogtatta, meggyújtotta, majd pöfékelve szívni kezdte.”

.
.
.
.
.

Elárolum, hogy az egyik szereplőt Slukk Ödönnek hívják.
.
.
.
.
.


És hogy gyerekekhez szól!
.
.
.
.
.
Na jó, elárulom: Csukás István: Mirr-Murr, a kandúr c. meséjében szerepelnek ezek a mondatok. Meglepően liberálisan, szinte kedvet csinálva írt az alkoholról, meg a Piros Ló nevű talponállóról 1969-ben!

A könyvet már befejeztük, és elővettük gyerekkorom kedvenc olvasmányát, a Rémusz bácsi meséit (19. század vége!), amelyben az öreg néger „szivarra gyújtott, és vastag, kék füstöt eregetve” mesélt mesét a mesebéli kisfiúnak (amúgy nagyon aranyos mesék).

Boninak nem kellett ezek után kétszer mondani: kartonpapírból szivart vágott ki magának, amit a lakásban járva-kelve elemlámpával gyújt meg. Mindig megállapítom, hogy mennyire igaz, hogy a gyerekek utánozva tanulnak – Boni is olyan, mint a szivacs! Egyszer lefekvés előtt nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Mama... HOLNAP IS FOGOK SZIVAROZNI!”

Otthoni (itthoni) tanulás

Röviden annyit mondhatok, hogy Boni délelőttönként 1–2 órát tanul az apjával (a legtöbb 2,5 óra volt, a kéthetes szünetben pedig napi félóra). Hogy hány feladatot csinálnak meg ezalatt, azt nem tudom pontosan: van, hogy a matekkönyvben kell kitöltögetnie a feladatokat, van tollbamondás, meseolvasás, utána kérdésekre (írásban) válaszolás, mértani formák ragasztgatása és mindenféle más, első osztályosoknak való szöveges vagy egyéb feladat. Van, hogy rövidfilmet kell megnéznie a YouTube-on (a méhecskékről, az Eiffel-toronyról stb.). A hat hét alatt két verset kellett megtanulnia. Dolgozatok nincsenek, de azt hiszem az első osztályban amúgy sincs értékelés. Online óra nincs, szülőkkel köremailezés nincs, Facebook-csoport nincs. A (fő)tanítónőnek néha befotózunk egy-egy oldalt, azt megnézi, és teleszmájlizott, színes levélben válaszol Boninak (egyszer magyarul beleírta: BAJNOK). Boni ezekre soha nem válaszol, nem keresi a kapcsolatot se a tanítónőkkel, se az osztálytársakkal. Két rajzolós feladat is volt eddig, egyszer a szavannát kellett lerajzolnia (egy kisfilm megnézése után) - ezt Boni a mai napig nem csinálta meg, másszor pedig halakat kellett rajzolni (végül papírból vágtunk ki formákat).

Szóval azt hiszem, szerencsénk van, nem terhelik le nagyon a gyerekeket. Így is csodálkozom, hogy a tanítónőnek, aki háromgyerekes özvegyasszony, hogyan van ennyi ideje! Azért is jó ez a laza rendszer, mert Boni érdeklődését nagyon nehéz fenntartani, az ő olvasatában március közepén nagy vakáció kezdődött el. Szerinte hagyjuk békén olyan dolgokkal, amelyeket a tanítónő amúgy is sokkal jobban tud. Azt kell, hogy mondjam, hogy a férjem türelme is elfogyott március közepe óta; minden kis probléma, fennakadás, követelőzés vagy pökhendiség irtó hamar felbosszantja, és délelőttönként, amíg dolgozom, szakadatlanul veszekednek. Felváltva hallom Boni magas hangját, amint méltatlankodva kiabál, hogy az nem úgy van! aztán a dübörgést, ami azt jelzi, hogy föláll és fut egy kört a nappaliban, majd Z. leordítja a fejét, hogy azonnal leülsz a fenekedre, egy-kettő-három, különben nincs délután tévénézés! (ebből kifolyólag hetek óta nincs délután tévénézés) Az ajtócsapkodás, a sírás, a hiszti, a fenyegetés és a zsarolás mindennapos.

Példa, hogy mennyire összecsapja az itthoni tollbamondást – nem hibázik, de rondán ír, holott tud szebben is.

Én azzal az öntelt gondolattam kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy kit érdekelnek a kötelező feladatok, egy elsős gyereknek nem kell a tananyagot követnie, majd én stimulálom intellektuálisan, az nem csupán jó, de joBB is lesz, mint holmi iskolai oktatás (emlékeztek, én úgy gondoltam, hogy az első osztály amúgy is a sikerélmények, a csoportszellem, a betagozódás és a patriotizmus miatt fontos elsősorban, ezeket viszont itthon nem tudjuk neki nyújtani). Elképzeltem, hogy délutánonként majd megtanítom neki az órát, a római számokat, a részhalmazképzést, magyar versekkel ismerkedünk, kottát olvasunk, szövegelemzést végzünk, zászlókat színezünk, készségeket és kompetenciákat fejlesztgetünk, mindezt szépen rendszerezve, logikusan, személyre szabva, valamiféle vezérelv mentén.

Aztán kiderült, hogy minderre semmi időm sincs, de a kereslet is gyenge: amit Boni nem akar megtanulni itthon (és ami nem kötelező) azt nem is fogja megtanulni, magasról tesz a magyar versekre, népdalokra, ötleteimre, szívesen tesz föl viszont olyan kérdéseket, amelyekre nem tudom a választ (pár példa: mit jelent az, hogy zsindely, mindig az óceánba érkeznek-e vissza az űrhajósok, hogyan kell levágni a szövőkeretről a szőttest stb.). Hamar feladtam tehát ambiciózus törekvéseimet, és most már csak abban reménykedhetek, hogy a társasjátékok és a mesék is kellőképpen fejlesztik a gyereket. (Van még egyébként két alkalmazás, amin szokott játszani 15-20 percet háromnaponta kábé, az egyikben olvasni kell, a másikban számolni, mindkettő nagyon játékos, motiváló, jól meg van csinálva. De valahogy ezt sem vesszük elő gyakran.)

Az étkezőnkben kiplakátozott szavak a legújabb tudnivalókkal (/g/ és /k/ hang kiolvasása ), hátha így nem fogja keverni (eddig is bevált módszer nálunk)

És arra is hamar rájöttem, hogy igenis szükség van a délelőtti egy-két óra tanulásra, mert rajtakapom, hogy egy-egy nehezebb szót egyszerűen átugrik, vagy hibásan olvas ki, de a szövegösszefüggésből kitalálja, nem zavarja. Tartok tőle, hogy ez melegágya lehet egy későbbi olvasászavarnak (lásd signe vs. singe). A szorzótáblát meg nem csak megérteni kell, be is kell magolni, ugyanez hatványozottan vonatkozik a helyesírásra (eddig kb. 50-60 szót, plussz a számokat asszem 100-ig kell tudniuk leírni hibátlanul). Úgyhogy nagyon örülök, hogy Z. – noha nagy harcok árán, de – leül vele tanulni, adminisztrálja az egész procedúrát és nyomon követi a követelményeket, a fejlődését stb. De még így is, sehol sem vagyunk a többi családtól! A tanítónő felteszi a használt webes felületre a többi gyerek munkáját - elképesztően szép alkotások, blogok (!), hangfelvételek (zenei kísérettel!) stb. születtek Boni osztályában!

Mindez szeptemberig folytatódni fog, mert a május 11-i iskolanyitás nagy kérdőjel még az egész francia társadalom előtt, de ahogy én kiveszem a hírekből, azt szeretnék, ha aki csak tudná, otthon tartaná a gyerekeit, tehermentesítve ezzel a pedagógusokat. Szóval Boni szinte napra pontosan 100 napot járt az első osztályba.

Tamko · Poisson Poésie

Kis filozófus

Mielőtt megírnám az otthontanulásos tapasztalatainkat, gyorsan elmesélem, hogy milyen érdekes metafizikai hajlamai vannak Boninak. Nem újkeletű a dolog, de most hirtelen két példám is van:

Ma reggel véget ért a két hónapja tartó, szokatlanul meleg, száraz és napsütéses idő: esett. Már azelött tudtam, hogy kinéztem volna, bent a lakásban is érdődött az ázott föld illata. Amikor Boni is felébredt, mondtam neki is, hogy szagoljon ki a finom esőszagba. Az új illat régi emlékeket idézett föl számára, mondta is, hogy milyen jó sok emléke van, és hogy milyen jó ezekre gondolni! Sőt: azon sajnálkozott, hogy miyen kár, hogy ezek a jó dolgok, amelyek a fejében vannak elraktározva, soha nem tudnak egyszerre megtörténni. És már sorolta is: ő egyidőben, nem pedig külön-külön szeretné mindazt a jót érezni, amit a szobában legózás, a budapesti villamosozás vagy a nagyszüleinél töltött idő alatt érez.

(Később majd javasolni fogom, hgy olvasson Proust-ot.)

Tegnap pedig séta közben rengeteg bóbitás pitypangokat találtunk egy parkban, olyanokat, amelyeket el lehet fújni (már nem sárgák tehát). Ilyenkor mindig kiválaszt a földön egy helyet, és oda fújja őket, hogy majd ott nőjjenek ki a további pitypangok. Kommentálta: ide fújom a bóbitákat, itt lesznek majd belőlük újabb pitypangok. Mert a magból nőnek a virágok. Majd elgondolkodott, és feltette a tipikus tyúk-és-a-tojás dilemmát megfogalmazó kérdést:

– De mama, akkor hogyan lett a legelső pitypang?!

Nyugdíjas éveim

– Jaj, eddig nem értékeltük eléggé a mindennapjainkat! – panaszkodott Z. nemrég – Nem tudtuk, hogy milyen jó dolgunk van!

Kétféleképp is ellent tudok mondani az ilyenfajta kijelentéseknek. Én a régi világban is nagyon tudtam élvezni egy-egy teljesen átlagos napot, órát, pillanatot; egy példa a sok közül: nem kellett nekem világvégi nyaralás, olyan jó volt egyszerűen csak hazautazni Magyarországra. Másrészt pedig, akár milyen kilátástalan, bizonytalan és monoton is a mostani életünk, még ezekben a napokban is vannak szuper pillanatok. Sőt: új szokásaim alakultak ki, olyanok, amelyeket majd átmentek későbbre, akkorra, amikor már helyreáll a rend. Ezeket az új szokásokat a szükség hozta létre, és a gyakorlat bebizonyította, hogy jók és értelmesek – a jövő pedig azt fogja megmutatni, hogy fenntarthatóak-e, és nem csupán fellángolásról van szó. Nem forradalmiak egyébként, de mégis újítások:

Évek óta próbálunk tenni az élelmiszerpazarlás ellen, és évek óta fulladnak próbálkozásaink kudarcba (itt írtam róla egyszer). Most meg hat hete nem dobdtunk ki kaját! Igaz, mindhárman itthon eszünk minden nap és minden étkezéskor, továbbá alaposan nyomon követjük a mennyiségeket, a lejárati dátumokat stb. de a dolog mégis kivitelezhető! Ehhez szorosan kapcsolódik a kenyérsütés is, amit valószínűleg akkor is folytatni fogok, ha már lesz az embernek mersze/gusztusa/kedve péknél vásárolni. Mennyi kenyeret dobtunk ki annak előtte, te jó ég.

Szegény Bonikám, aki még reménykedik, hogy nyáron meg tudjuk a szüleimnél látogatni, annyira ki van éhezve a náluk töltött időre, hogy Facetime-on mutatják neki a kutyát, a kertet, a papám szerszámosműhelyét, holmi csapágyakat (!) és a felszerelt fregolit (!) stb. Soha eddig nem beszéltünk a szüleimmel a Facetime-on, pedig milyen jó módja a kapcsolattartásnak!

A sulibezárás idején tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy most honnan fogok én informálódni. Évek óta a francia rádió az elsődleges információforrásom, amit munkába menet vagy az iskolából hazajövet (miután elkísértem Bonit) szoktam hallgatni. Itthon nem akarom a többieket a rádióval zavarni – egy hatéves gyereknek nem kell azt hallania, hogy a rádióban a halottakat számolgatják, Z. pedig olyan ingerült és ideges a téma miatt, hogy egyáltalán nem is követi a híreket. Szóval előfizettem a Le Monde napilapra, gondolván, hogy az írott sajtóban nem jelennek meg olyan hülyeségek, mint mondjuk egy hírportálon. Nagyon bevált ez is, mindennap akad valami érdekes olvasnivaló benne.

Végül pedig a sétáim – továbbra sem tudok betelni a város szépségével. Én, aki öt éve a játszótér–kisközért–pályaudvar között mozogtam, most nap mint nap fedezek fel új érdekességeket, legyen az egy templom, egy kis utca vagy egy szép panoráma. És milyen jó a kihalt városban úgy sétálni, hogy közben a barátnőmmel beszélek telefonon vagy valamilyen rádióműsort/podcastot hallgatok!

Elmondhatom tehát, hogy leraktam nyugdíjas éveim szilárd alapjait. Hiszen mi másra hasonlítanának egy idős dáma mindennapjai? Délelőtt fordítás, ebéd után a napilap átolvasása, este séta, közben traccsolás a barátnőkkel, esetleg Facetime az unokákkal, kétnaponta kenyérsütés és minimális eltervezése a jövőnek (cserébe elbizonytalanodás olyan kardinális kérdésekben, hogy most akkor kedd van vagy szerda).

Nagyon remélem azonban, hogy a kettő között – azaz a mostani és a nyugdíjas éveim között – lesz még pár izgalmas év, színes utazás, váratlan találkozás, érdekes társasági esemény, közös szülinap, uszodába- és mozibajárás, barátnőknél alvás, kollégákkal kávézgatás, piacozás, játszótéri padon ülve más szülőkkel beszélgetés...!

Karanténmetafora

A suli bezárásakor vettünk egy könyvet Boninak, tele házilag is megvalósítható kísérletekkel (köszi Bori az ajánlást!!). Az egyik kísérlet során répát kellett vízbe helyezni, majd megfigyelni, hogy pár nap múlva kis hajszálgyökerek jelennek meg a vízben, illetve a répa felül zöld hajtásokat ereszt. Ilyen volt az első napon:

A hajszálgyökerek pár nap múlva megjelentek, Boni legnagyobb örömére. A zöld leveleknek viszont hetekig semmi nyoma nem volt, már le is mondtunk róluk, gondolván, hogy ezek a műanyagba csomagolt, szabványméretű biorépák ilyet nem tudnak (a szüleim kerti répái teljesen máshogy néznek ki). Félre is tettük az üveget, csak lustaságból és kíváncsiságból nem dobtam ki... és egy hónap (!) múlva, mikor már egyáltalán nem számítottunk rá, megjelent valami zöld rügy a tetején, amiből napokon belül kifejlődőtt ez:

A fotón talán nem látszik, de a répának az a része, ami nincs vízben, teljesen elhalt. Gusztustalan, összeasszott valami lett belőle, itt-ott penészfoltokkal. És ez a nekrotikus csonk most úgy döntött, hogy bénán, üszkösen, ráadásul táplálék nélkül szép, friss hajtásokat ereszt!

(idáig jutottam délután az írásban, amikor Boni egy nyisszantással levágta az összes zöldet, jaj!!)

Járvány – terminológia

felüti a fejét, kialakul, kitör, kirobban, fellobban, elharapódzik, elszabadul, átterjed, át- és lecsap, elér, elragad, lekaszál, dúl, dühöng, tombol, őrjöng, pusztít, lesújt, tetőzik, tetőfokára hág, eléri a csúcspontját, áldozatot szed, megkímél, elhúzódik, alábbhagy, enyhül, veszít az erejéből, lassul, csillapodik, csitul, lecseng, megszűnik, eltűnik, véget ér, visszatér

Jó dolgok

Ilonka felhívására most csak is arról fogok írni, hogy milyen dolgoknak örülök ezekben a napokban, és ennek megfelelően nem fogok arról panaszkodni, hogy milyen nehéz egy hipochonderrel világjárvány idején együttélni. Pontokba szedve:

• Május tizenegy. A hét elején a köztársasági elnök egy mindenki által nagyon várt beszédében bejelentette a kijárási korlátozások végét. Kétféle hipotézis létezett előtte, azaz hogy ebben a tanévben már nem lesz iskola, illetve hogy felzárkózunk a környező országokhoz, ahol már április végén enyhítenek. Macron a kettő közé céloz, és nagyon sok kérdőjellel, valamint több feltételhez kötve, illetve semmi konkrétumot meg nem adva május 11-ét nyitná meg fokozatosan az iskolákat. Érdekes módon amennyire féltem eddig a karantén végétől – hiszen itthon teljes biztonságban vagyunk – annyira megkönnyebbültem a konkrét dátumtól. Pedig továbbra is fenntartom az állításomat, hogy én nem fogok egy ideig (az oltóanyagig? a hatékony gygógymódig?) tömött vonatokon utazgatni, és a helyzet függvényében még az is lehet, hogy nem adjuk Bonit iskolába, mégis, ez a május 11-e reménysugár.
• Munka. Nekünk a járvánnyal nem hogy kevesebb, de több munkánk lett. És eddig is nagyon szerettem a fordítást, de ezekben a napokban különösen jól esik, hogy konkrét (mérhető, számszerűsíthető) feladatokat kell időre teljesítenem, ahelyett, hogy elúszna a nap. Ráadásul a véletlenek különféle együttállásának folytán pár hete az egyik legjobb barátnőm lett a három közvetlen kollégám közül az egyik. Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz, ha összefolyik a munka és a magánélet, de eddig semmi gond nincs, sőt, zökkenőmentesen dolgozunk együtt és ízléssel vegyítjük a munkahelyi és a privát dolgainkat. És te jó ég, már el is felejtettem, hogy a barátnőm ilyen jó fordító, és hogy ennyire okos!
• Irodalom. Mit is mondjak? Az, hogy olvasni jó, nem igaz, mert kevés: olvasni SZÜKSÉGSZERŰ. Az a napi egy óra este az aktuális könyvemmel az olyan, mintha megszűnt volna a világ körülöttem. Pedig A londoni pestist olvasom Daniel Defoe-tól, Z. hülyének is néz, ő még a híreket sem hajlandó meghallgatni. Olyan érdekes, hogy a több mint 300 évvel ezelőtti pestisjárvány idején a maiakoz mennyire hasonló intézkedéseket hoztak: karantén, csoportosulások betiltása stb. Ma már viszont teljesen hiányzik a vallásos magyarázat (a járvány Isten büntetése, imával lehet védekezni), ugyanakkor az emberek ma is az ok-okozati összefüggéseket, sőt a sorsszerűség magyarázatát keresik – és találják is meg gyakran a globalizáció és a neoliberalizmus eszméiben.
• Ezért mi már egyre kevesebb filmet vagy sorozatot nézünk – nem visz rá a lélek, hogy az értékes olvasásidőmben közepes filmeket nézzek. Tegnap viszont végre láttuk ezt, olyan régóta és annyian dicsérik, és hát nem csalódtunk! Ilyen filmekre szívesen feláldozom azt a két órát! Agatha Christie-féle krimi, a közepén ÉS a végén óriási csavarral. Van benne egy szürreális elem is, nekem nagyon tetszett, jó ötlet volt, hogy miért nem tud az ápolónő soha hazudni.
• Azért sokat röhögünk is itthon. Bonival együtt lenni a világ legjobb dolga (amikor épp nem pukkancs). Az ember azt hinné, hogy egy hatéves nagyfiú, aki már írni-olvasni tud, és akivel a szorzótáblát (!!!) tanulják a (digitális) iskolában, az már majdnem férfi, komoly úriember. De ugyanez a komoly úriember, amikor Activity-t játszunk, és a tigrist mutogatom el, megijed, és nevetve elszalad, amikor úgy teszek, mintha meg akarnám harapni. Majd kéri, hogy játsszam el megint a tigrist, és próbáljam elkapni. És már nem ijed ugyan meg, de röhögve menekül. Vagy: a keksz csomagolásán egy maci horgászik. Érdeklődve kérdezi (ugyanúgy, mint amikor olyan tudományos kérdésekre várja a választ, hogy hány méter mély az óceán stb.) hogy szerintem a maci el fogja kapni a halat?!
• A férjemmel (néha: a férjemen) is lehet nevetni. Mostanában mindig azzal tér haza, hogy ő bizony nem érti, miért hordanak az emberek az utcán maszkot, erre csak két magyarázat van: vagy 1) a vírust tényleg el lehet kapni a levegőből (ergo akkor neki van igaza, hogy ilyen komolyan veszi az intézkedéseket) vagy pedig 2) ezek az emberek még nála is jobban félnek (ergo akkor is neki van igaza, az ő fertőtlenítési procedúrája biztos semmiség a többiekéhez képest). Annyiszor jött haza ezeken a maszkokon bosszankodva és olyan sokszor felvetette a témát, hogy egyszer VICCBŐl azt találtam mondani neki, hogy most mit van úgy oda, a múltkor még egy kutyán is láttam maszkot... hát képzeljétek, totálisan elhitte, és ezt csak akkor tudtam meg, amikor egyszer hallottam, amint telefonon újságolta valakinek, hogy most mit szól, itt már a kutyák is maszkot hordanak...