Egy vasárnap reggel

Más azelőtt felébredek, hogy az órám 8-kor ébresztene. Félálom; ami tényleg azt jelenti, hogy már ébren vagyok de még az álmomon gondolkodom. Sötét van és meleg, tudnék még így az ágyban gondolkodni, noha visszaaludni már nem. Mindegy, nem is szeretek sokáig aludni. Csak máskor korábban kéne lefeküdni, gondolom hozzá.

Ekkor lábdobogás, majd hatalmas ajtócsapódás. Boni az; mindig így bevágja maga mögött a WC-ajtót. Érthetetlen! A maradék álom is kimegy a szememből. 

Újabb lábdobogás; igen, Boni már ébren van, rohanva közlekedik a lakásban. Most hallom, ahogy az apjától kérdez valamit, egyik szobából a másikba, azaz üvöltve. Azt is hallom, hogy az apja suttogva válaszol neki. Megint trappolás, majd ladbapattogtatás, kiabálás.

Na, így nem tudok pihenni, inkább fölkelek, gondolom. Felkapcsolom a kislámpát, bedugom a töltőbe a telómat.

Boni beviharzik. Épp kinyitom a telefonomat, hogy megnézzem a híreket, e-maileket, időjárást, és hogy mennyit aludtam (keveset!).

– Mama, kéne kötél! Van kötél? – harsogja a fülembe. – Ennyi kötél kéne! – mutatja a kezével. – Ugye, van köteled? – odaugrik a szekrényhez, ahol a sálat tartom, amit évek óra kötök. Már nyitja is, turkál, szór szét mindent.

Alig bírok megszólalni. Minek kell kötél?

– Feltaláltam egy gépet, ami leméri a hangokat! – dugja az orrom alá a legómasinát. – Ha így belekiabálsz: HÚÚÚÚÚÚÚ! meg HAAAAAAAA! – üvölt lelkesen – akkor ez a pöcök elmozdul, látod? Nézed?? Nem nézed???

Kikászálódom az ágyból, hogy főzzek maganak egy kávét. Boni a nyomomban ugrál:

– Figyelsz?? Látod? Ha meghúzzuk itt... ez elfordul... ide kellene a kötél.... és HÚÚÚÚÚÚÚÚ!! meg HAAAAAAAAA!!! Látod, mama...? – alig bírom a szememet nyitva tartani – Ugye, milyen jó?

Valahonnan előkerül a pingponglabda is, pattogtatja, közben előttem és mögöttem nyargal. Mutogat, magyaráz („Mama, szerintem te labdafóbiás vagy!), iszonyúan cuki, csak hát ez így kicsit sok egyszerre, vasárnap reggel. A hozzámvágott labdát természetesen nem tudom elkapni, közben már a konyhában jár, kinyitja és becsapja a hűtőt, nagy hévvel sorolja, hogy mit akar enni (Tojást! Uborkát! Sonkát! Kompótot! Sok sonkát!), közben táncol, tapsol, majd fellök, kiabál, magyaráz, a plüssrókáját dobálja...

Leülök a kávémmal. Még fáradt vagyok. Már fáradt vagyok. Tizenegy éve ilyenek a hétvégi reggeleim. Imádom. Még hány év? Félve gondolok arra, hogy talán már egy sincs hátra. Talán csak hónapok. Idén tizenkét éves lesz (én pedig ötven, már mondtam, ugye?), lassan eljön az idő, kamaszodni fog. Meddig adnak a gyerekek puszit a plüssállataiknak lefekvés előtt?  Mindig a Micimackó utolsó fejezete jár az eszemben, ami gyönyörű, de sírnivaló:

„Még a Kicsik Legkisebbike, Nyuszinak egy ismerőse, sőt, mondhatnók, rokona és üzletfele – aki azt állította, hogy látta egyszer Róbert Gida lábát, bár hisz ez nem olyan biztos, mert lehetett az éppen másvalami is –, hát igen, még ez a K. L. is tudatára ébredt annak, hogy a Dolgok meg fognak Változni. Előbb és Utóbb, két másik ismerős, vagyik inkább rokon, már annyira biztos volt benne, hogy így szóltak egymáshoz: »Na, Korábban?« – Mire a másik azt mondta, hogy: »Á! Későbben!« De valahogy olyan reménytelen volt a kérdés, mint a felelet, mintha feleletet tulajdonképpen egyik se várt volna.”