Ami sak, az sak (10. nap)

Tegnap annyira hosszú és fárasztó napunk volt, hogy az órám szerint este 22 órakor már aludtam, és csak ma reggel vettem észre, hogy elfelejtettem a tegnapi Duolingómat megcsinálni! (Legutóbb februárban történt ilyen.) Vasárnap 6:15-kor keltünk, szendicseket csomagoltam, 8-kor a sakk-klub előtt felvettünk egy embert, és 9 órára már egy határmenti város (szinte Németország!) művelődési háza előtt álltunk sorba, hogy Boni részt vehessen a megyei sakk-bajnokságon.

18:30-kor indultunk haza, és a közbelevő időt én és Z. padokon ücsörgve, folyosókon álldolva, más szülőkkel beszélgetve vagy a kisváros utcáin bóklászva töltöttük el, gyakran iszonyú hangzavarban és büdösben, szóval nem életem legjobb vasárnapja volt.

Boni már hetek óta mondogatta, hogy tovább szeretne jutni a regionális versenyre, ami azt jelenti, hogy ezen a tegnapin hét partiból négyet meg kellett nyernie. Nagyon optimistán indult el, és miután a legelső partit elvesztette, kicsit sem csökkent a lelkesedése. A házi sakk-kupán, ahol harmincból negyedik lett, szintén elvesztette a legelső mérkőzést, de utána zsinórban megnyerte a többit, és mint kiderült, a legjobb játékossal játszott legelőször. Szóval egy első vereség még nem jelent semmit.

Miután a második meccset viszont megnyerte, egészen felvillanyozódott. Vidáman ettük a szendvicseinket a kocsiban, majd fotózkodtunk a barna avarban, az őszi fák előtt. és amikor az ebédszünet utáni (harmadik) mérkőzést is megnyerte, már a zsebében érezte a kvalifikációt. 

A rákövetkező két partit viszont elveszítette. Savanyú képpel ült le mellém. Én akkor épp a tegnapi blogbejegyzést írtam egy kis belső kertben, odamenekültem a zaj és a bűz ellen, bár majd megfagytam. Már csak két meccs maradt hátra, ami azt jelentette, hogy a továbbjutáshoz mindkettőt meg kellett nyernie. Ráadásul a két ismerős kisfiú addigra mindkettő kvalifikálta magát, tehát a nyomás hatalmas volt. Ezt a nyomást amúgy ő maga rakta saját magára, én őszintén úgy gondoltam, hogy már elindulni is nagy szám egy ilyen versenyen. Én nem lettem volna képes rá tizenkét évesen! 161 versenyző volt jelen, legalább ugyanannyi szülővel, továbbá kistestvérekkel, még egy kutya is ott volt végig. A szülők elvileg nem mehettek be a terembe, gyakorlatilag mindig bement valaki. Folyamatosan kattogtak a sakkórák, és csattogtak a bábuk. Én minden gyerekre felnézek, aki ilyen körülmények között képes gondolkodni! Persze hiába mondtam neki, hogy nem baj, ha nem jut tovább, már az is fantasztikus teljesítmény, hogy itt van és játszik – nem tudtam megvigasztani. (Sőt, rosszabb: tudom, hogy halálra idegesítettem ezzel a szerinte hülye szöveggel.)

A hatodik játszmát megnyerte.

A hetedik (legutolsó) meccsen neki is és az ellenfelének is 3–3 pontja volt. Ekkor, 18 óra volt már, az dőlt el, melyikük jut tovább (hacsak nem döntetlent játszanak, mert akkor egyikük sem). Ráadásul a sötétet sorsolták neki, az eddigi játszmákon pedig mindig a világossal nyert (azzal könnyebb, mert a világos indít). Idegőrlő mérkőzés volt. Már minden páros kész volt, csak ők maradtak egyedül a teremben. Addigra én is izgultam, pedig tényleg lazán álltam az egészhez. De tudtam, hogy az önbecsüléséről van szó: hozzá van szokva a sikerekhez, mert szinte mindig mindenből a legjobb az osztályban. Most először mérkőzött meg vele egyívású gyerekekkel. Tudtam, hogy ha nem nyer, akkor borzasztó esténk lesz, csapkodni és mérgelődni fog, meg engem hibáztatni, hogy nem adtam oda elégszer a telefonomat (azon gyakorol). Ha pedig nyer, akkor kenyérre lehet majd kenni. Ezt is el meséltem az ott jelenlévő pszichiáter anyukának, azonnal meg is bántam, természetesen.

Nem bírtam már magammal, és a hülye szülőkhöz hasonlóan én is bekukkantottam a terembe: épp állt föl az asztaltól, pókerarccal. Az edző csak annyit mondott, hogy most végeztek (utolsónak).

És akkor boldogan, fáradtan kijött az ajtón, és határtalan büszkeséggel mondta, hogy nyert, tehát továbbjutott!

Amíg várakoztam, arra gondoltam, hogy borzalmas lesz majd látni, ha esetleg csalódottan, könnyeivel küszködve jön majd ki, nem fog mondani semmit, és némán fogja magában úgy-ahogy megemészteni a történteket. Amúgy pedig ténylegesen arra vagyok büszke, hogy önszántából részt vett a versenyen (nem volt kötelező) egy ismeretlen helyszínen és nagyrészt ismeretlen emberekkel (ez neki soha nem könnyű), hogy nem adta fel, és a végén sikerült belehúznia. A kategóriájában középtájt végzett (34-ből a 18. helyen), nem hiszem, hogy a háromnapos (!) regionális versenyen lenne komoly esélye, meg ami vicces: nem is leszünk itt, mert a síszünetre esik. 

Hazafelé egy kisfiút kellett szállítanunk, aki az egyórás úton elaludt. Hát nem csoda. Ha én úgy elfáradtam, mit mondjanak a gyerekek, akik még sakkoztak is?!

Úgy a negyedik-ötödik parti táján, épp egy radiátoron ültem félfenékkel, kezemben egy ceruzával, egyik térdemen a könyvemmel, másik térdemen meg a Kindle-emmel, amikor odajött egy ismerős apuka és megkérdezte, hogy ugye jól látja, mit olvasok? Mert hogy ő is olvasta. Elpanaszoltam neki, hogy halálra unom magam rajta, és hogy abba akarom hagyni, erre felkiáltott, hogy nyugodtan! Hogy neki is hatalmas csalódás volt, és hogy később sem fog történni semmi a regényben. Este megkönnyebbülten leraktam a félbehagyott könyveknek szentelt (magas!) stóc tetejére, most várja a sorát, hogy megszabaduljak tőle, és ide is felteszem a fotót, tegnap ugyanis nem akartam még megírni, melyik könyvről van szó (tartván a spoilerektől és egyéb befolyásolástól). Veránál olvastam egy kérdést, hogy mi az a szokásod, amire a legbüszkébb vagy; nos, én talán erre. Hogy bármikor, bármelyik oldalszámnál abba tudok hagyni egy könyvet, és nem olvasom végig kényszeresen, mint ahogy azt fiatalon tettem. Mert ami sak, az sak!