Kettes

Valszeg egy év múlva már csak nevetni fogunk rajta, most tökre bosszant: Boni megkapta élete első rossz jegyét, egy kettest. Húszból! Ráadásul ő, aki olyan szépen zongorázik és tisztán énekel, érti és szereti a szolfézst, és aki a legutóbbi előadáson Chopin mellett két saját szerzeményt játszott – zenéből kapott kettest!

Mert nem csinálta meg a házi feladatot: nem színezte ki a szimfonikus zenekart!

Ráadásul kicsit az én hibám is, mert én ellenőriztem le a házijait. És mivel aznap fájt a torka, a zeneórai házikat meg sem néztem. Persze ő is emlékezhetett volna, de én azt már elsős kora óta tudom, hogy ha nem dugom az orra alá a tanulni- és megcsinálnivalókat, akkor ő azokat vagy megtanulja/megcsinálja, vagy nem, ahogy éppen a kedve tartja (de inkább nem, győz a lustaság). Mindig ott kell állni mögötte, mint valami hajcsár, és folyton emlékeztetni, számonkérni, ellenőrizni, kikérdezni.

Íme, itt vannak az eddigi jegyei. Eddig könnyedén és különösebb erőfeszítés nélkül szerzett mindenből tökéletes osztályzatot (igaz, kicsit ráförmedtünk szeptember elején, mert sokkal lazábban állt hozzá a tanuláshoz, mint tavaly). Ezt az ének kettest (itt ötből 0,5-nek írták, ne kérdezzétek miért) ugyanilyen szinten fogják beleszámítani a végeredményébe, mint mondjuk a német szódolgozatot vagy a matek beadványt. Tudom, tudom, és ezt mondom magamnak, hogy az osztályzat nem számít semmit, ugyanakkor mégis olyan bosszantó.

Kérdeztem, hogy miért kapott kettest, ha elfelejtette megcsinálni? Miért nem nullát? Szegénykém azt válaszolta, hogy mert amikor rájött a mulasztásra, gyorsan nekiállt színezni, és mielőtt még a tanár odaért volna, sikerült gyorsan megcsinálnia a rézfúvósokat. Ez a jelenet, és az azt követő osztályzat nem a közoktatás paródiája?!

Azt javasoltam neki, kérdezze meg a tanártól, ki lehet-e javítani (pontosabban: meg-nem-történtté tenni). Persze ezt nem fogja merni megkérdezni. Ahogy ismerem inkább komponál majd egy szimfóniát!