Csőcselék és bevándorlók

A tanévkezdések közül ez az idei a zökkenőmentesek kategóriájába tartozik. Az évenkénti tanár- és csoportváltást Boni már teljesen megszokta. A szisztéma szerint bizonyos években a gyerekek rosszabbul járnak, máskor jobban, a véletlen szeszélye folytán. Idén minen egy kicsit rosszabb lett szegénykémnek, hiszen a tavalyi angol- és franciatanárát nagyon szerette, helyettük most mást kapott. A tavalyi jó kis osztályközösséget szétrobbantották, ezt mondjuk tudtuk előre, de azért így is nagyon durva volt. Próbálom megérteni az igazgatónő logikáját, és elfogadni, hogy a közösség és a társadalom számára hosszabb távon jobb az, ha nincsenek kiugró különbségek az osztály összetételében – de persze, mint mindenki, én is individualista vagyok, és csak az számít igazán, hogy az én gyerekem ne kerüljön rendbontók és káromkodók közé, társadalmi egyenlőség ide vagy oda.

Azzal a Gabriellel került egy osztályba, akinek a szülei annyit problémáznak. Ennek Boni örül, tök jóban vannak, én meg azt várom rettegve, mikor robban ki valami kis konkliktus megint. Kiderült, hogy Gabriel anyukája tavaly év végén bement az igazgatónőhöz, hogy kifejezetten kérje: fia Bonival kerüljön egy osztályba. Teljes őrület. Amúgy valszeg úgy gondolkodnak, ahogy én: inkább barátkozzon a gyerekük egy jó tanuló kisfiúval, mint a csőcselékkel (= ez, mint rájöttem, eléggé bevett és lekezelő kifejezés a gyerekek között bizonyos típusú tanulók kategorizálására, amely finnyásságot természetesen finnyásan lenézek). Ráadásul a zongoratanárnő is egymás után rakta a gyerekeket (mivel már kétszer is játszottak sikeresen négykezest), úgyhogy minden szerdán élőben is lesz szerencsém az anyukához és Gabrielhez.

Hétvégén Oslóban mondta a barátnőm, hogy náluk elsősorban a bevándorlók gyerekei járnak zeneórára. Szöget ütött a fejemben ez a gondolat, azóta is ezen gondolkodom. Itt a zenesuliban ez nem így van, sok a francia, de lehet abban valami igazság, hogy mi, bevándorlók, komolyabban vesszük a tanulást és az iskolát, mint az itt élők. Legalábbis máshogy állunk hozzá. Hiszen mi, bevándorlók (tág ez a kategória, tudom) olyan élettapasztalattal rendelkezünk, mely szerint a tudás végső soron a boldogulás kulcsa. Emlékszem, amikor egy francia barátnőmék majdnem New Yorkba költöztek (végül nem mentek el), és már iskolát kerestek a gyerekeiknek, mennyire meg voltam lepődve, amikor a new york-i francia iskolát nézték ki számukra. A magyar szülők kapva kaptak volna az alkalmon, hogy a gyerekeik amerikai iskolába járjanak, és egy életre megtanuljanak jól angolul, hát nem?!

Z. is csak csóválta a fejét, amikor most tanévkezdéskor örömmel üdvözöltem Boni azon ötletét, hogy sakkra szeretne járni. A férjem szerint a sakk csak elveszi az időt, és Boninak már így is sok különórája van. Én pedig annyira szívesen látom, hogy értelmes és építő tevékenységgel tölti a gyerek a szabadidejét! Végül elmentünk az egyik sakk-klub bemutató órájára, ahonnan Boni rosszkedvűen jött ki, és kijelentette: ide nem akar járni. Nem tudtam belőle kihúzni, hogy miért, végül kibökte, hogy túl nagyok a bábuk. Ajjaj, gondoltam, ez vagy 1) nem igaz, és akkor nem meri megmondani az igazságot, vagy pedig 2) tényleg így van, akkor meg ki tudja milyen OCD-t fejleszt ki magának, te jó ég (soha nem voltak ilyen mániái). Mindenesetre az apja örült.

Elmentünk egy másik sakk-klub bemutató órájára, itt már sokkal többen voltak (érdekesség: pár kislány is volt). Aggódva kukucskáltam be a terembe időnként, reméltem, hogy tetszeni fog neki, így utólag egyértelmű, hogy bevándorló szülőként arra törekszem, hogy tudást és ismereteket szívjon magába a gyerekem. Amúgy láttam több ismerős családot is: a legtöbbjüket a zenesuliból ismertem látásból, tehát, mint magyaráztam a kételkedő és ellendrukker Z-nek, ezek a gyerekek is zenélnek és sakkoznak is egyszerre. Most utólag belegondolok, mindenki francia volt! Boni boldogan jött ki, és kijelentette, hogy ide szívesen járna. Annyira örültem. 

A bábuk pedig ugyanolyanok voltak.