Kalandunk egy párizsi étteremben

Egy teljesen normális környéken történt. Sem a hely külseje, sem a belseje sem adott okot arra, hogy gyanút fogjunk. A probléma csak az volt, hogy egyetlen vendég sem volt az étteremben, épp ezért Z. nem is jött be. Kissé megsértve azt mondta, hogy akkor inkább a szállodában vacsorázik. De mivel mindketten nagyon körülményesek vagyunk az éttermek kiválasztásában, nem is bántam.

Benyitottunk az étterembe Bonival. Egy pizzéria volt egyébként. Egy indiai (?) pasi jött elénk és ültetett le minket. Egy másik pasi egy távolabbi asztalnál ült, nem is néztem meg nagyon, mert a laptopjába temetkezett. Pár perc múlva az indiai felvette a rendelést, majd kihozta az 1 liter vizet. Boni kissé el volt szontyolodva, hogy az apja nem eszik velünk (mondjuk ez Boni hibája volt, ragaszkodott ehhez az étteremhez), felhívtam hát Z-t. Már nem emlékszem, hogy akkor már féltem-e. Mindenesetre kategorikusan kijelentette, hogy olyan étteremben nem eszik, ahol nincs senki.

Mi Bonival savanyúan egymásra néztünk. Már nekünk sem volt kedvünk ebben a fura pizzériában vacsizni, ráadásul minkét pasi hátrament a konyhába, és folytott hangon valami lehetetlen nyelven (urdu?) veszekedni kezdtek. De tudjátok, milyen az, ha az ember nem ért egy nyelvet; a kedélyes adomázgatást esetleg veszekedésnek hallja.

Egyre hangosabbak voltak. Valami leesett a földre, talán el is tört. Ez akkor nem zavart, csak utólag rekonstruáltuk Bonival. Most már tuti biztos volt, hogy veszekednek, egyre hangosabban ráadásul, mi meg egyre rosszabbul éreztük magunkat. Sajnos már meg volt rendelve a kaja, es már el is keztdük inni a kb. 5-6 eurós ásványvizet. Hogyan szabaduljunk?

Fölálltam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor hallottuk, hogy az egyik pasi hangosan felkiált franciául: « Segítsééég! ». Rémes volt, a szívverésem is megállt. Vissza sem ültem, felrántottam a táskámat, kabátomat, odaszóltam Boninak, hogy indulás! és kirohantunk az ajtón. Lóhalálában végigszaladtunk a kis utcán, éppen belebotlottunk Z-be, aki jött visszafelé. Gyorsan vázoltam neki a szitut, lebeszéltem arról, hogy visszamenjen kifizetni a vizet, és csak akkor ereztem magam biztonságban, miután kiétünk a bulvárra. Szegény Bonikám úgy meg volt ijedve, hogy legszívesebben hazament volna azon nyomban (aztán persze már konyhakésekkel meg hullákkal tréfálkozott).

Este Z. visszament az étterembe, hogy megnézze, nem történt-e valmi komolyabb baj, de már zárva volt. A szomszédos étteremben kérdezte meg, hogy tudnak-e valamit, de nemleges volt a válasz. Én arra tippelek, hogy egy feketén dolgozó pincért terrorizál a fönöke, szóval ha hívtuk volna a rendörséget (amin elgondolkodtunk) akkor sem tudtak volna segíteni. Boni este azt mondta, és belegondolva teljesen igaza van, hogy a segélykiálltás nekünk szólt, különben nem franciául mondta volna. Hátborzongató.