A hétvégén egy kb. velem egyidős lengyel barátnőmmel beszélgettünk ingatlanügyekről (mi másról). Egyszer csak ezt mondta mindkettőnkre értve:
– ... mi, akiknek privilegizált gyerekkor jutott ...
Mióta Nyugat-Európában élek soha nem gondolam úgy a gyerekkoromra, hogy az privilegizált lett volna. Négyen éltünk egy ötvennégyzetméteres panelban, nem utazhattunk külföldre, oroszul kellett tanulnom, évekig kulcsos gyerek voltam, a szüleim folyton fáradtak voltak és ha elment a fejem felett egy repülőgép, felnélztem az égre, MINDIG arra gondoltam, bárcsak rajta ülnék!
És mire gondolt a lengyel nő?
VálaszTörlésEgyébként érdekes, mert én egész gyerekkoromban arra vágytam, hogy bárcsak Magyarországon (aka Kánaán) élhetnék. Aztán így is lett. Szerintem sok szempontból nagyon jó volt az a gyermekkor, ha a mostanival összehasonlítom. Bíztunk abban, hogy idővel jobb lesz. Ma meg mindenhonnan az folyik, hogy idővel mennyivel rosszab lesz. (FElla).
Szerintem egyszerűen tènyleg csak máshogy közelíti meg a dolgot a baràtnőm. Nem Nyugat-Európához hasonlít, hanem mondjuk a Közel-Kelethez, érted.
TörlésVagy nem földrajzilag hasonlít, hanem kütyüileg, nekem rögtön ez jutott eszembe. Akárhol is nőtt fel az ember 20, 30, 40 évvel ezelőtt, még nem voltak a szülei a telefonba/gépbe ragadva.
Törlés