Mire gondolt ma ön a legtöbbször?

Van egy egyórás rádióműsor, amit - a meghívottól függően - meg szoktam néha hallgatni, az kezdődik ezzel a kérdéssel (A quoi avez-vous le plus pensé aujourd’hui?). Ilyenkor mindig leellenőrzöm, hogy én magam mire gondoltam a leggyakrabban aznap, de nem igazán szoktam tudni beazonosítani konkrétumokat. Általában arra szoktam gondolni, hogy mi kell az adott napon megcsinálnom (lefordítanom, megfőznöm stb.). 

Most viszont hetek óta uralja a gondolataimat parazita módon egyvalami: a lakás. Teljesen olyan, mintha meghibbantam volna, és akárhogy próbálok másra gondolni, mindig a lakásnál lyukadok ki. Abban reménykedtem, hogy ha majd megnézzük, okosabb leszek, mert vagy kiderül, hogy rossz (akkor nincs min dilemmázni), vagy kiderül, hogy szuper (és akkor sincs min dilemmázni). Megnéztük, és kiderült, hogy elég jó. Na de jó-e annyira, hogy megérje a mostanit eladni, és a két kis lakást összenyitni? Hatalmas projekt, főleg, ha külföldről irányítanánk. Z. értésemre adta, hogy hülye vagyok, bár ő soha nem volt a döntések embere. Rájöttem, hogy nekem magamnak kell egyedül döntenem.

Osztottam-szoroztam, éjszakákon át hánykolódtam, tervezgettem (gondolatban már be is rendeztem), a végén már annyira rápörögtem a témára, hogy bántam az egészet. Ráadásul akárhányszor szóba került közöttünk Z-vel a téma, folyton veszekedés lett belőle, és ahelyett, hogy együtt gondolkodtunk volna, csak leszólta a tervemet. Félreértés ne essék; nem azt szerettem volna, hogy egyetértsen velem, hanem hogy segítsen dönteni. Végül beláttam, hogy ezt az egész vásárlást nekem kell teljesen egyedül lebonyolítanom, a döntéstől kezdve az alkudozáson keresztül az esetleges szerződéskötésig (pénzügyileg soha nem akartam belevonni Z-t).

Ezt a gondolatmenetet követve arra jutottam, hogy meg tudnám, sőt: kellene venni egyedül és anélkül, hogy eladnánk a mostanit. De fogalmam sem volt az árakról, ahogy a tulajdonosnak sem, hiszen meg sem hirdette a lakást. Két támpontom volt: az, hogy öt éve mennyiért vettük mi a szomszéd lakást, és hogy mennyiért vette ő ugyanakkor. A két összeg között 10% különbség van. 

Beszéltem a sráccal, közelítettük az álláspontjainkat, és azzal tettük le a telefont, hogy visszahívom és teszek egy árajánlatot euróban. Ekkor jött a hétvége, ami alatt viszonylag higgadtan átgondoltam a dolgokat. A szüleim, egy barátnőm, az unokatesóm és az ingatlanos ismerősöm voltak segítségemre, mert attól féltem, hogy az ár, amit kitaláltam, vagy túl magas (hiszen forintra átszámolva több mint 30%-kal több mint amennyiért vettük a mellette lévő lakást) vagy nevetségesen alacsony (elképesztő árakat látok a neten!).

Hétfőn beszéltem vele, szimpi volt, úgy tűnt, hogy az ajánlat és az ütemezés komolyan vehető, és azzal tettük le, hogy gondolkodik rajta. Bár megemlítette, hogy ő 10%-kal többre gondolt, ami az ő szempontjából érthető. Viszont azóta semmi hírem felőle! Vajon az idegeimmel akar játszani és taktikázik? Én kiterítettem a lapjaimat előtte és ő is becsületesnek tűnt. Azt hiszem, ha bemondja a két összeg átlagát, akkor azt érdemes lenne elfogadnom (bár akkor csak később tudnék fizetni). Viszont azon gondolkoztam, hogy neki nem lenne-e inkább érdeke meghirdetni, hátha jön magasabb ajánlat? Igaz, ez macerás lenne, és közvetítői díjat kellne fizetnie. Viszont tudja, hogy nekünk nem sürgős. Nekem kedvez viszont az a tény, hogy elővásárlási jogom van.

A férjemnek az egészről egy szót sem szóltam, mostanában mindenen felhúzza magát és a legkisebb dologból is tragédiát csinál. Szerinte az ingatlanvásárlás egyszerű matek, míg szerintem érzelmek, intuíció, tőzsde, geopolitika és türelemjáték.