Élet egy hipochonderrel

Délelőtt Z. szólt, hogy elzsibbadt a karja. Épp a szüleimnél voltunk, Boni a papámmal kertészkedett, indultunk volna enni, majd a visegrádi bobpályára. Később átmentünk a bérelt házunkba, hogy összeszedjük a cuccainkat, ahol Z. nem aggódva, hanem inkább kuriózumként mesélte, hogy most meg a fél arca zsibbad, és hogy szerinte épp agyvérzése van.

Innentől számítva három órája van az embernek. Ha addig nem kap szakszerű ellátást, az végzetes lehet. Egy jó órányira voltunk Budapesttől, ahol a szakszerű ellátást gyanítottuk. Két másodperc alatt eldöntöttük, hogy bemegyünk Budapestre, tíz másodperc alatt lebeszéltem a papámmal, hogy átvisszük hozzájuk Bonit, akinek menet közben adaadtam a kulcsot. Két perc múlva már az autóban ültünk, még arról is meggyőztem a férjemet, hogy nem kellene neki vezetnie. 

Ezen utólag mindenki nagyon csodálkozott, pedig szerintünk teljesen logikus  és felelősségteljes döntés volt: az egyik legnagyobb budai kórházat céloztuk meg. Az orvosok felváltva csóválták a fejüket és röhögtek, és ismételgették, hogy “nem oda tartozunk”, de mi úgy gondolkodtunk, hogy olyan helyre kell mennünk, ahol van műtő és szakértelem és kapacitás, és ez a kórház olyannak tűnt (??).

Találtunk egy parkolóhelyet épp a bejárat előtt. Z (akinek egész úton zsibbadt valamije, vagy a keze vagy a lába) elkezdett azon problémázni, hogy miért nem működik a parkolóóra, már ismeretlen járókelőket szólítgatott egyezményes nyelven, azaz mutogatva, hogy miért esik ki folyton a kétszázas. Hihetetlen, hogy stroke-gyanúval a kórház előtt ezen problémázik! Végül otthagytuk a kocsit és kaptunk is a nap végén egy büntit, amit teljesen igazságtalannak tartunk természetesen.

Viszont ami ezután történt, az minden szempontból profi volt. Egy portástól megkérdeztem, hogy hova kellene mennünk. Ő azonnal feltelefonált valami Margitnak, majd elkísért minket a szakambulanciára, és elmondta, kit keressünk, megtakarítva így azt az időt, amit holmi triázs közben várakozással kellett volna töltenünk. Két perc múlva már vették le Z-től a vért, csinálták az EKG-t, majd vitték el CT-re. Z. szerint semmilyen francia városban nem kapott volna ennél gyorsabb ellátást. Amúgy nem találtak semmit, csak iszonyú magas vérnyomást, ami Z. szerint a sok idegeskedés miatt van, mert hiszen neki “nincs magas vérnyomása” (alig akarta bevenni a gyógyszert). A zsibbadás is megszűnt, én viszont egész nap csak három Korpovitot ettem reggelire, és legközelebb csak vacsorát ettem, már újra a szüleimnél, így estére a történtek után hányingerem lett.

Így utólag is azt gondolom, hogy jól csináltuk, és a legkisebb gyanú esetén is érdemes bemenni. Mentőt hívni felesleges időveszteség lett volna, szerintem. Az orvosok, az ápolók nem voltak különœsen kedvesek, a hely sírnivalóan le volt pukkanva, de az ellátás maximálisan profi és célratörő volt, valószínűleg szerencsések voltunk. Kérdezgettük, hogy hol kell mindezért fizetni, de mindenki csak a vállát vonogatta, hogy ők azt nem tudják..