Egy nagyon nehéz iskolakezdés

Véget ért a kéthetes téli szünet, amelynek az egyik részét síeléssel, a másik részét rokonlátogatással, zsonglőrködéssel és pihenéssel töltöttük. Szombaton jöttünk haza. Egész nap utaztunk, hatalmas dugók voltak az autópályákon. Pénteken, miután megírtam a legutolsó posztomat, még olvastam egy kicsit, majd elalvás előtt ránéztem a telómra. Nagyon kevés értesítés van nálam bekapcsolva, köztük van Boni iskoláé. Láttam, hogy írt az igazgatónő, „Szomorú hír” címmel a tárgysorban. Huh, félve nyitottam meg.

Az állt benne, hogy egy nyolcéves kislány, az iskola tanulója, meghalt.

Képzelhetitek, hogy megrendültünk. Azóta sincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá. Többször is megnyitottam már ezt az e-mailt, de még mindig szürreális a tartalma. Az a legrosszabb, hogy nem tudjuk, kiről van szó, és hogy mi történt. A kislány neve Louise, de ez a keresztnév nagyon gyakori, hármat is ismerünk az iskolában. Aznap este még megfordult a fejemben, hogy szombaton elmondjuk a hírt Boninak, de Z. ellenezte, és jobban meggondolva a dolgot végül én magam is arra jutottam, hogy ne tőlünk tudja meg, és főleg ne hazautazás előtt, amikor már amúgy is olyan szomorú volt.

Rettenetes, hogy az ember egy ilyen borzasztó tragédia kapcsán is saját magára és a saját gyerekére gondol. Arra gondoltunk, hogy (sí? autó? bicikli?)baleset történhetett, és hogy bárki lehetett volna annak a kislánynak a helyében. Azon tépelődtem, hogy Boni hogyan fogja fogadni a hírt, ő, aki amúgy is annyira fél a haláltól. Még azon a éjjelen cseteltem Petra barátnőmmel, aki sajnos régebben átment pont ugyanezen: a kislánya osztálytársa az egyik szünetben meghalt. Azt javasolta, hogy bízzunk mindent az iskolára, a pszichológusokra, jobban tudják az ilyen helyzetet kezelni. Nem is gondoltam volna, hogy egy egyórás csetelés ennyire jót tud majd tenni, de valahogy picit megnyugodtam, főleg amikor azt írta, hogy ő is ugyanúgy fél, és ő is ugyanúgy bizakodik, reménykedik, hogy hátha az ő gyerekei nem... és ő majd megússza...

Ha a városunk hírei között keresgélek a neten, nem ad ki semmiféle balesetet, ha a kislány nevét írom be a böngészőbe, egy amerikai színésznő neve bukkan fel rengetegszer. Az egyetlen nyolcéves Louise, akit ismerünk, egy közvetlen, szociális, kedves kislány, és most két napja nem tudom, hogy életben van-e vagy sem?? Már akartam róla írni többször is, mert jól példázza azt a gondolatot (amit már régebben magamává tettem), hogy egy gyerek születése mindig öröm (neki magának legalábbis) (úgy értem, élhet később teljes és boldog életet) és nincsenek rossz körülmények. Ezt most nem tudom értelmesebben megfogalmazni, máskor talán jobban ki tudnám fejteni, de most... Szóval ennek a Louise-nak az anyja egy jó hatvanas, egyedülálló nő, valószínűleg extrém későn szülte a kislányt, és egyedül vállalta. Nem ideálisak tehát a körülmények, ennek ellenére a kislány egy kis tündér. Helyes, kiegyensúlyozott, bájos. Egyszer egy ragyogó nyári reggelen az iskola előtt odafordult hozzám, talán mert én voltam épp kéznél, ahogy ezt a kis cserfes gyerekek szokták csinálni (kivéve Bonit) és rejtélyesen felkiáltott: Jaj, jaj, a tanító néni nagyon mérges lesz rám! Kérdően néztem rá, erre kuncogva folytatta: Ma a stradpapucsomat vettem fel! Lenéztem a kis lábára, ott fénylett rajta egy rózsaszín pántos papucs. Tornaórára tényleg képtelenség, na de olyan jól illett ahhoz a gyönyörű, madárcsicsergős, vakáció előtti nyári reggelhez!

Vasárnap lementünk Z-vel kitakarítani a kocsit, és a ház előtt összefutottunk Boni egyik óvónőjével, aki most az iskolában tanít, elsősei vannak. Megszólítottuk, szerettük volna megtudni, mi történt. Képzeljétek, ő sem tud semmit, se a kislányt, se a körülményeket nem ismeri.