Ma reggel eszünkbe jutott, holott már a hét elején tudtuk, hogy ma kékbe kell menniük a gyerekeknek iskolába. Na, volt nagy kapkodás az utolsó öt percben! Boni csak rövid ujjú kék pólót talált, az egyetlen kék kardigánját pedig már rég kinőtte. Mérgesen a sarokba vágta, én meg megijedtem, hogy akkor rövidujjúban ül majd a suliban és megfázik. Ajánlgattam neki a saját kék fölsőimet; fölpróbálta az egyiket, jót nevetett, mert nagy volt a kivágása (Z. ijedten levetette vele, mert nagy volt a kivágása...), végül beláttuk, hogy az egyetlen tökéletes UNICEF-kék színű cucca az egyik pizsamafölsője! Ezt meg (érthető) nem akarta felvenni, úgyhogy miután volt egy vitánk arról, hogy a szürkéskék kardigán vagy a kék kardigán bézs csíkokkal lenne-e jobb félmegoldás, végül elment egy szürke pólóban és ebben a bézscsíkos kardigánban. De tulképp örültem neki, hogy nem veszi halálos komolyan az egészet, mint ahogy én tettem volna gyerekkoromban, hasgörccsel iskolába indulva, hogy megfelelő árnyalatú-e a kék ruhám.
Én meg puffogtam egy sort az iskoláról, ahol ezen a héten megint nem tanultak semmit, mert az UNICEF emberei jöttek hozzájuk érzékenyítés céljából. Ami persze tök jó lenne a tanuláson felül – na de helyett?
A puffogásom valódi kiváltó oka valszeg az, hogy hétfőn pedig forgalomban fognak biciklizni, tehát kimennek az iskolából (borzalmas kereszteződés, forgalmas utcák, felújítási munkálatok a suli közvetlen közelében!). Tulajdonképpen én most belehelyezkedtem azoknak a szülőknek a helyébe, akik abajában szeretnék járatni a gyereküket és nem akarják, hogy úszni tanuljanak. Nekem is van egy mélyen fekvő, határozott és megdönthetetlen elképzelésem a forgalomban biciklizésről, mégpedig az, hogy ez totálisan életveszélyes, és teljesen felelőtlennek kell lenni hozzá. Ráadásul felesleges is: ahová biciklivel elmegy az ember, oda a lába is elviszi a járdán, akkor meg minek.
Ez a régen kialakított, határozott véleményem teljesen szembemegy az iskola által képviselt állásponttal, ahol kötelezővé teszik a forgalomban biciklizést. Azaz a suli felülírja az én saját gyereknevelési elképzelésemet, amiről pedig, mindig is úgy képzeltem, senkinek sem kell számot adnom vagy magyarázkodnom, max. a férjemnek. Boni persze iszonyúan szeretne menni, Z. hezitál, én megőrülök a félelemtől, a tanárnő jófejnek tűnik, és talán megengedné, hogy Boni itthon maradjon. Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése