Üvöltő szelek és kifulladó memória

Karácsonykor újraolvastam az Üvöltő szeleket, mert emlékeztem, hogy pár éve ugyanígy karácsonykor olvastam, és nagyon jól passzolt (illetve hozzájárult) az ún. karácsonyi hangulathoz: szerelem, láp, hepiend. Kamaszkoromban is olvastam már, akkor főleg a szerelmi szál és Heathcliff személyisége érdekelt, 2017-ben viszont már inkább a regény felépítése fogott meg leginkább, meg az, hogy valójában ez a történet egy elcseszett örökbefogadás története.

De arra nem számítottam, hogy öt évvel a második olvasás után alig emlékszem valamire a könyvből. A narrátor egyáltalán nem volt ismerős – nem is emlékeztem, hogy egyes szám első személyben van elbeszélve a sztori.

Végképp meglepődtem, amikor a történet menete ugrott egy generációt. Semmi de semmi emlékem nem volt arról, hogy a továbbiakban az eredeti főszereplő gyerekeiről fog szólni a regény. Mindezt úgy, hogy előtte már kétszer is olvastam a könyvet, és mint írtam, legutóbb öt éve. Döbbenet, hogy mennyire kiesett minden, és szinte úgy olvastam most, mintha előtte soha nem olvastam volna. Arra emlékeztem ugyan, hogy jó vége lesz, de fogalmam sem volt, hogy miképpen lesz jó vége, ki házasodik meg kivel? Ki hal meg?

Még Magyarországon befejeztem a könyvet, időről időre jelentést téve Z-nek, hogy már nekem az agyam bizony egy szita, és nem emlékszem semmire, hogyan lehetséges ez. Emésztgettem ezt az ijesztő jelenséget, próbálgattam rá magyarázatot taláni; oké, hogy sokat olvasok, de mégsem annyit, hogy csak úgy elfelejtsek szereplőket, sztorikat, mondatokat, jeleneteket! Amúgy az öröklési rész nem is volt teljesen világos a mostani olvasáskor. Azon gondolkodtam, hogy vajon öt éve értettem? Vagy már akkor sem? Rejtély.

Most hétvégén előkerestem a 2017-es jegyzeteimet. Döbbenten olvastam a saját kezemmel írt egyik mondatot, amely így hangzott:

„Sajnos megnéztük utána a filmet. Nem kellett volna; az általam elképzelt helyszín és szereplők örökre eltűntek, most már csak a filmbéliekre emlékszem.”

Mondanom sem kell, semmiféle filmre nem emlékszem. Arra sem, hogy egyáltalán van film. Hát még hogy mi azt egyszer láttuk! Rákerestem a neten: több film is van. Fogalmam sincs, hogy melyiket nézhettük meg, egyik sem ismerős, sem a helyszín, sem a szereplők. Ha nem én írtam volna ezt a mondatot a saját kis noteszomba, a fejemet tettem volna rá, hogy nem láttam filmet. Különösképp, hogy a filmben két generációnak kellett megjelennie, azt meg általában olyan bénán szokták megoldani (színészek kicserélése vagy öregítése), erre emlékeznem kellett volna.

Tanulság: az embernek vigyázva kell leírnia azt a szót, hogy örökre.