Fordítva

Nemrég olvastam azt a hírt, hogy a fenti műalkotás hetvenöt éven át fejjel lefelé – azaz rossz irányban – lógott egy múzuemban. Valójában a sűrű vonalaknak kell fent lenniük, de erre csak most jöttek rá (régi fénykép és más, hasonló festmény alapján).

Rögtön átküldtem a cikket a művtöri végzettségű barátnőmnek. Egyrészt mert vicces, hogy évekig tátotta a száját az embereiség egy fordított műtárgy elött, anélkül, hogy észrevette volna bárki is a hibát. Másrészt viszont hibáról talán szó sincs, hiszen akárhogy forgatjuk is a képet, kábé mindig ugyanazt kapjuk, tehát... tehát megint eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mi tesz műalkotássá valamit.

Ugyanakkor mégiscsak egy pici kritikával akartam illeti a kortárs képzőművészetet, valamint utalni is szerettem volna a barátnőm hétvégi barokk tárlatvezetésére (épp előző nap írt róla), ezért ironikusan föltettem neki ezt a költőinek szánt kérdést, hogy:

– Mázli, hogy egy barokk festménnyel nem lehet ugyanezt megcsinálni, ugye?!

A viccesnek szánt kérdéssel némi nevetős szmájlikat és egy kis egyetértést szerettem volna inkasszálni, egy cinkos összekapcsintást, hogy ugye „ezek a régiek még tudtak fösteni”. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a barátnőm szinte azonnal válaszolt; nevetős szmájlik helyett elküldte ezt a barokk képet (talán az egyetlent?), amit valójában lehet két irányból szemlélni.

Elképeszt, hogy milyen művelt és frappáns humorú barátnőim vannak! Hülyét akartam csinálni a nonfiguratítv művészetből – és magamból csináltam hülyét.