A másik borzalom, amiről mostanában hallani, az annak a depressziós anyukának az esete, aki pár éve végezni akart saját magával és a két kislányával. Hét- és kilencévesek voltak a lányok. A nő ápolónőként dolgozott, és lefekvés előtt beadott a kislányainak és saját magának egy-egy inzulininjekciót. Az egyik cikkben, amit olvastam az esetről, állt az a mondat, amit nem tudok kiverni a fejemből: a nagyobbik gyerek éjszaka felkelt, mert rosszul érezte magát, és odafordult a (haldokló) anyához: Jaj, mama, olyan furán érzem magam, nem tudok lábra állni.
Szegény, szegény, szegény kislány, aki segítséget kért az anyukájától, hiszen kihez is fordulna segítségért egy gyerek. Csak éppen pont az anya okozta a szenvedését.
Végül az anya és a nagyobbik kislány túlélte, a kisebbik gyerek belehalt. Ez három éve történt, most folyik az anya pere. Az ilyen bűntények azok, amelyek annyira szembe mennek a józan ésszel és a legelemibb ösztönökkel, hogy az ember nem tér magához és mindenáron magyarázatot keres. Latolgatjuk, hogy a depresszió elégséges ok-e, hogy valaki ennyire önző legyen. Egyáltalán: önzőség ez vagy elkederedettség? Pillanatnyi elmezavar? De hát napokig készült rá. Azon töprengünk, hogy milyen mértékűnek kell lennie a betegségnek ahhoz, hogy az ember a saját gyerekeit meg akarja ölni. Vajon látszott-e valami kívülről, előtte, meg lehetett volna előzni? Állítólag teljesen normális elvált anyuka volt, túlhajszolt, igaz, de figyelmes, még az iskolába is betelefonált aznap, hogy a lányok másnap nem fognak suliba menni, sőt, fodrászhoz is elvitte őket, sütit vett nekik!.
A bíróságon meghallgatták a családot is. Nekem nem szimpatikus, ahogy megint és mindig a szülőket veszik elő, ha bármi van – mintha egy felnőtt negyvenéves nő nem lehetne saját önszántából romlott, vagy szörnyeteg, vagy elesett, vagy szerencsétlen! Vagy mindez együtt!
Kosztolányi konklúziója jut eszembe az Édes Annából, aki a bírósági elnök gondolatait idézi a tárgyaláson: „egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl”.
Nagyon nehezen felfogható, de el tudok kepzelni az öngyilkosság-gyilkosság esetében annyira megváltozott tudatállapotot, hogy az elkövető ténylegesen meg van arról győződve, hogy "jót tesz", hogy neki és a gyerekeknek is jobb, ha nem élnek és szenvednek.
VálaszTörlésAmi számomra az egyik legmegrázóbb bűntény volt a közelmúltban, az Shanann Watts és a gyerekei megölése.
Nem tudom elképzelni milyen lehet az anyának az élete a börtönben, nyilván amíg nem sikerül ténylegesen megölnie magát. Még egy ici-pici bűntudattal (bunkó voltál valakivel akit szeretsz) is mennyire nehéz "együttélni". És nekem is az jutott eszembe, hogy valakinek itt segítenie kellett volna. De kinek? Észrevehető lett volna-e ez kívülről?
VálaszTörlésNem emlékeztem már erre a mondatra az Édes Annából, de nem értek egyet. Speciel Édes Anna esetében talán igen. De szerintem simán következhet be olyan esemény egy egyébként "normálisan" (hétköznapian) folyó életútban amikor az ember "kifordul önmagából" és totálisan logikátlan rettenetes dolgot csinál.
Vagy félreértem az idézetedet, de most nincs időm elmélyülni benne.