Az igazmondás luxusáról és Boni tanítójáról

Ma azon volt lehetőségem elgondolkodni, hogy az igazmondás valójában kiváltság egy olyan ideális világban, ahol az ember szabadon ki mer állni a véleménye és az elvei mellett, és nem kényszerül alantas játszmákra, kegyes hazugságokra, méltatlan elhallgatásokra. Az igazmondás bátorság, és emiatt nem minden esetben nézem le a hazugságot vagy a hazug embert sem: hogyan lehetne elvárni valakitől a kurázsit? A hazugság néha a könnyebb út, és ki nem választja néha a könnyebbik utat?

Ma én például a nehezebbik utat választottam, direkt és önszántamból, mert abban reménykedtem, hogy a tanító lesz olyan intelligens, hogy megértse az álláspontomat (ami nem feltétlenül egyezik meg az övével – de hát végül is, ez a demokrácia, nem?).

Boniék osztálya egész délelőtt a szabadban sportolt: 45 percet gyalogolnak a sportpályáig, ott 25 percig futottak, majd 45 perc vissza. Ez volt a terv. Erre ma reggel szakadó esőre ébredtünk, és az előrejelzés is 100%-os valószínűséggel jósolt esőt. Szerintem egy szülőnek joga van eldönteni, hogy elküldi-e a gyerekét esőben funi-e vagy sem. Én például nem szoktam esőben futni, mert szar. Jövő héten kezdődik a kéthetes szünet, semmi kedvem, hogy Boni elkapjon valamit előtte, mint tavaly. Oké, hogy az iskola kötelező, de esőben futni szerintem nem az. Egyébként milyen érdekes, hogy a házi feladat bezzeg nem kötelező – én pont fordítva csinálnám, és a házit tenném keményen kötelezővé és a futást nem.

Írhattam volna, hogy fáj a gyerek lába. Írhattam volna, hogy megy a hasa. Írhattam volna, hogy nem érzi jól magát.

Tudom, hogy ezekben az esetben nem kellett volna magyarázkodnom. De engem már gimiben is annyira meglepett, és elképesztően forradalminak tartottam, amikor egy anyuka azt írta be a lánya ellenőrzőjébe, hogy „Fruzsina ma nem ment iskolába, mert egész nap karácsonyi ajándékokat csomagolt”. Nekem tetszik ez a bátorság! Én nem szeretném, hogy Boninak miattam kelljen hazudnia, nem szeretném, hogy azt lássa: hazudok. Nem magam miatt, hanem a világ miatt: mert milyen hely az, ahol nem lehet kimondani az igazságot?

Mivel nem ez volt az ilyen esetünk az iskolával, megfogadtam, hogy a tanító reakciójától teszem függővé a további attitűdömet, és ha problémázik, akkor a továbbiakban gátlástalanul hazudok. Ismétlen, ebben nem annyira a saját gyávaságomat látnám manifesztálódni, mint inkább a helyzet szánalmas voltát, azaz hogy ugyanaz a tett (nem küldöm a gyereket suliba) hazugsággal könnyebben kivitelezhető mint igazmondással. Miután emígyen jól felhergeltem magam, délután visszakísértem Bonit a suliba, ahol a tanár tök szimpatikusan annyit mondott csak, hogy megkapta reggel az üzenetemet („Tisztelt Uram! Boni ma délelőtt nem megy suliba, mert nem akarom, hogy megázzon! Megértését előre is köszönöm, tisztelettel stb. stb.”) de nem volt ideje válaszolni. 

Szóval nem volt semmi akadékoskodás vagy számonkérés, mint ahogy ezt Z-vel vészjóslóan előrevetítettük. Egyébként minél többet érintkezünk ezzel a tanárral és minél többet mesél róla Boni, annál rokonszenvesebb. Egy ideális világban ilyen egy tanár – hogy visszakanyarodjak a poszt elejéhez.