Meglepődésből meglepődésbe (+kiegészítés)

– Láttad Antoine kisbabáját? – szegezte nekem a kérdést izgatottana férjem.

Hát jól meglepődtem! Antoine az a (velem egyidős) rokonunk, akinek nincs szerencséje a nőkkel. Egyetlen barátnője sem szeretett volna gyereket, és mindegyikük otthagyta. A legutolsó nő épp pár hónapja költözött el tőle. Most meg gyereke született?

– Antoine?? De hát – hebegtem a meglepetéstől – milyen kisbaba? És különben is, Antoine kemoterápiára jár, nem? – válaszoltam. Mielőtt a legutolsó barátnőjével szakítottak, kiderült, hogy Antoine rákos. Emlékszem, megdöbbentett a kegyetlenség, hogy valaki szakítani tud egy halálraítélttel (kissé drámai túlzásokba estem).

– Na és? Mi van, ha kemoterápiára jár? – fortyant föl Z. – Teljesen természetes, hogy egy ilyen helyzetben az ember apa szeretne lenni! Továbbörökíteni a génjeit! Bármi árom!

Megint jól meglepődtem, mert pont Z. volt az, aki amiatt nem akart gyereket vállalni, mert hogy, úgymond, túl idős hozzá. Én voltam az, aki bármi áron szerettem volna gyereket. Továbbá én vagyok az, aki a családban megszülető minden egyes gyereknek, föggetlenül a kontextustól, teljes szívemből tudok örülni. A kemoterápiát csak azért kérdeztem, mert fogalmam sem volt, hogy úgy is lehet gyereket nemzeni. De a meglepődésem még nem ért véget:

– Muti a képet! – kérleltem – Jujj, de cuki! Milyen aranyosan nézelődik! Kisfiű vagy kislány?

– Hát.. – a férjem egy pillanatra elgondolkodott – azt nem is tudom...

(Egy új csajtól van a baba, akit a már az előző barátnője után ismert meg. Azt nem tudom, hogy már akkor is kapta-e a kemót, Z-ből ilyen pontos infókat nem lehet kiszedni. Elég jól van, de hosszadalmas a folyamat. És kislány! :))