Egyik reggel felcuccoltunk, és 9-kor már a szüleim kapuja előtt álltunk társasjátékokkal, tollasütőkkel stb. felszerelkezve. Úgy egyeztünk meg, hogy ekkor jövünk át, hogy Boni még a hőség előtt tudjon egy kicsit játszani, kutyázni, a kertben „dolgozni”.
A kapu azonban zárva volt. Nem értettem, hiszen meg volt beszélve. Ilyenkor mindig jó előre kinyitják nekünk a kaput. Hívtam egyikőjüket – nem vette fel. Hívtam a másikukat – nem vette fel. Értetlenkedve álltunk a zárt kapu előtt (az utcáról nem látni el a házig). Hát nem vártak?
Ekkor odajött az egyik szomszéd: – Itt voltak a mentők! – jelentette. Megfordult velem a világ. Nem volt mit kérdezni többet. A szokatlan jelenségekre (zárt kapu, fel nem vett telefon) csakis szokatlan magyarázat adható. Nyolckor még SMS-eztünk a papámmal, nyilvánvalóan azóta történt valami, hirtelenül, tragikusan. Boni megijedt, én hebegve tolmácsoltam Z-nek a szomszéd közleményét. A legdurvább az volt, hogy miért nem értesített az egyikük? Miért néma mindkét telefon? A szomszéd, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, ezt mondta: Lehet, hogy elvitték mind a kettőt!
Logikusnak (és kegyetlennek) tűnt. Átfutott az agyamon, hogy micsoda borzasztó balesetnek kellett történnie ahhoz, hogy sem idejük, sem lehetőségük nem maradt arra, hogy értesítsenek minket. Arra gondoltam, hogy bizony most megtörtént az, amitől mindenki fél, és ami pedig az élet rendje. MINDEN nyáron úgy jövünk ide, hogy arra gondolok: talán ez az utolsó alkalom. Arra is szoktam gondolni, hogy minek menjünk máshozá nyaralni, amíg a szüleim még jól vannak, amíg Boni még a legszívesebben ide akar jönni és amíg még a kutya él. (Ez utóbbi feltételnél rezgett idáig leginkább a léc; idén nagyon ramaty állapotban van szegény.)
Szerencsére csak pár pillanatig tartott ez az idegőrlő állapot; hamarosan megláttuk a papámat a ház előtt, majd követte őt a mamám. Valóban kihívták a mentőket hajnalban, mert a mamám tényleg rosszul volt, de valszeg csak vérnyomásproblémáról volt szó (???). Nem is mondták, nehogy aggódjunk. A mobiltelefonjukat nem hallották meg, a kapu nem is volt zárva, csak erőteljesebben kellett volna lökni. Mire kiértek amúgy a mentők (másfél óra!), a mamám már jobban lett, szinte meg sem vizsgálták.
Elmúltak a gondok, megszűnt az aggodalom. Kaptunk egy kis haladékot.
Hú, azt hiszem, pont egy ilyen szituációtól félünk mindannyian, akiknek idősek a szülei. Nem lehetett könnyű az a tíz perc, amíg nem tudtátok, mi a helyzet. Viszont az azért annyira jellemző, hogy a szomszéd olyan jóindulatúan rögtön a legrosszabb variációt vázolja fel anélkül, hogy pontos infója lenne...
VálaszTörlésSzerencsére nem tartott tovàbb öt percnél!! (De minden másodpercet fel tudok idézni belőle)
TörlésIgen, a szomszéd néni szereti a szaftos botrányokat, mint utólag mesèlték a szüleim :))))