2021. szeptember 20., hétfő

Bezzeg

Olyan szűk az érzelmeink kifejezésére rendelkezésre álló skála. Borzalom, borzalom, borzalom: egész hétvégén ez járt a fejemben. De mi mást lehetne gondolni, amikor két szülőnek a lánya, és két kisgyereknek az anyukája hal meg. Érthetetlen, igazságtalan és iszonyú (is) az élet.

Újraolvastam levelezésünket Bezzeggel; nem is emlékeztem, hogy ennyit írtunk egymásnak. Akkor kezdődött, amikor még Franciakulcs néven Franciaországból írt blogot (ez már nem látogatható), illetve egy másik blogot is vezetett többekkel, az ún. francia gyereknevelésről. Ennek már több mint nyolc éve. Az e-mailjeiben ugyanolyan vicces és önironikus volt, mint az életben. Vidám volt, ugyanakkor lenézett a dolgok mélyére is, oda, ahol minden bonyolultabb. Mert a sok levelezés után csak találtunk alkalmat arra, hogy élőben is találkozzunk: emlékszem, a Mikszáth Kálmán téren volt az első randink, még előttem van, ahogy mindkét kezében egy-egy cuki gyerekkel rögtön felismertem. Egy tetőtöl-talpig olasz nő állt előttem. A kislánya elképsztően hasonlított rá, akkor volt négyéves, a kisfia a maga két évével pedig nagyfiúnak tűnt Bonikám mellett, aki akkor lehetett féléves.

Emlékszem még egy randira, ahol Ilonkával hármasban kávéztunk egy téli reggelen. Rémlik, hogy Bezzeg még nálam is járt egy blogtalálkozó keretében, de ebben már nem vagyok biztos. Az tuti, hogy nagyon közel laktunk egymáshoz, és a véletlennek meg a kis világnak köszönhetően apáink is ismerték egymást (papám kommentárja Bezzeg apukájáról: „fogalom” volt a neve a munkahelyén).

Nem ismertem túl jól Bezzeget, csak amennyire a blog és ezek a találkozók alkalmat adtak rá. De nagyon megragadt bennem két dolog róla (persze a legendás humorán kívül): az egyik, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akart megbántani senkit, se szóban, se írásban. Nagyon odafigyelt rá, hogy ne legyen sértő. Lehet, hogy ez egy olaszos vonás volt benne? A másik pedig, hogy teljes mértékben hiányzott belőle a fontoskodás. Inkább nevetett saját magán, mintsem halálosan komolyan vette volna saját magát. Képzeljétek, miután megszületett Boni, elmesélte, hogy volt egy vetélése, mielőtt megszülettek volna a gyerekei. Azt hiszem, leírhatom ide, hiszen a blogjában is utalt rá, hogy meg kellett szülnie, rettenetes körülmények között, a halott magzatot. És amikor döbbenten (fejbe kólintva, megrendülve) megjegyeztem, hogy hát azért baromira örülök, hogy ezt nem mondta (írta) soha a terhességem alatt, akkor elmondta, hogy erre kifejezetten mindig is vigyázott. Hogy ne sokkoljon soha, senkit ezzel a történettel, hogy ne biztosítson neki ez a vetélés előjogokat. Nagyon hálás voltam neki.

Én sokáig hittem, hogy majd felgyógyul, és újra blogolni fog és fanyar humorral, lendületesen elmesélni majd, mi történt vele. De ezt már nem tudjuk meg soha. Nem tudom azt sem, milyen lehet hónapokig bénán feküdni mindenféle kórházi ágyakon, a gyerekeit nem tudni megölelni, és attól rettegni minden órában: már soha nem is fogja tudni megtenni.

Február óta Évi, egy kolláganője és barátnője hozott nekem hírt Bezzegről, én a telefonján nem akartam zavarni (Évi, szólj, ha kihúzzam a neved). Évi nyáron volt bent nála látogatóban, és engem is arra buzdított, menjek. Én többféle okokból, de végül nem mentem el; nem tudom, jól tettem-e. A hírek egyre rosszabbak voltak, újabb agyvérzés, Covid, míg most pénteken az a hír jött, hogy az orvosok krázi „lemondtak” róla. Aznap éjjel meghalt.

Nem tudom, magánál volt-e, tudta-e, hogy mi vár rá. Remélem, úgy történt, ahogy szerette volna. Remélem, el tudott búcsúzni a családjától. Főleg nagyon remélem, hogy a gyerekek ügye jogilag is le lett tisztázva, és nem ráncigálja majd őket senki a két ország között. Örülök, hogy Ilonka kiderítette Bezzeg bankszámláját, és legalább tehetetlenségünkben tudunk valamit tenni, hogy a családnak – akiknek most nemcsak egy súlyos veszteséget kell feldolgozni (milyen hülye szó), de egy életre szóló, maradandó veszteséggel kell ezután együtt élniük – egy picit könnyebb legyen.

11 megjegyzés:

  1. Nem ismertem személyesen, csak itt a te blogodon olvastam - és vártam! - bejegyzéseit, melyek pont olyanok voltak, ahogy te leírtad! Aztán hónapokig reméltem, hogy visszajön... Furcsák ezek a virtuális ismeretségek, melyek igazi szomorúsággal végződhetnek. Nálam már nem először... Jó, hogy megírtad, köszönet.

    VálaszTörlés
  2. Az első érzésem az volt, de jó hogy megírtad nekünk ezt a kis visszaemlékezést Bezzegről. Ahogy Rózsa, én is csak a Te oldalsávodból ismertem Bezzeg írásait. És most azt gondolom, milyen kár, hogy "lemondtak" róla az orvosok, s hogy ennél rosszabbat nem tehetnek egy beteggel. A küzdőszellem utolsó erőfeszítéseitől is megfosztják az amúgyis végletesen legyengült embert. Már csak azt kívánom, hogy a nagyszülők legyenek annyira erősek és egészségesek, hogy bírják erővel, energiával, amíg a két gyermek eléri a saját önállósága alsó határát. Sajnálom nagyon, hogy kevésnek bizonyult sokunk távolról is küldött gyógyulásba vetett hite és reménye.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A „lemondást” én interpretáltam abból, amit Évi írt péntek este. Lehet h nem így volt. Igazad van, remélem, az utolsó pillanatig küzdöttek érte.

      A nagyszülőknek most tényleg kívánhatunk egészségben gazdag tíz évet (minimum). Állítólag Bezzeg apukája nagyon szerencsés karakter, kellemes ember. De micsoda élethelyzet, hirtelen újra ennyire fontossá, sőt: nélkülözhetetlenné válni!

      Törlés
  3. köszi, hogy ezt megírtad, engem (és remélem, ez nem kegyeletsértő) nagyon érdekelt, hogyan alakult az állapota a végén, annyira váratlanul ért a hír... évekig tartó vegetálásra számítottam legrosszabb forgatókönyvként, erre semmiképp se :((((

    VálaszTörlés
  4. Olyan jó, hogy írtál róla, nagyon nehéz csak virtuálisan megismerni és megszeretni valakit, aztán ezzel a hírrel szembesülni, nem vagyunk nagyon távol korban és sok hasonló küzdelmünk, félelmünk volt, úgyhogy mindig nagyon drukkoltam neki és amennyire fontos volt neki, hogy legyen állása, legyen bevétele, hogy tudjon a gyerekekről gondoskodni, annyira rémes belegondolni, hogy elvesztették őt, jaj, nagyon hülye tud lenni az élet. (A franciakulcs blog amúgy megvan, elérhető!)

    VálaszTörlés
  5. Én nem ismertem, és nem olvastam, csak a blogjaitokból tudom, hogy ő itt volt, egy volt közülünk, és hogy nélküle már nem lesz olyan ez a kis közösség, mint előtte. Ami eszembe jutott viszont, hogy milyen jó, hogy írt, mert az írása itt marad, a blogja őrzi az emlékét, és ahogy írtatok róla, nagyon szeretném őt olvasni, így picit bennem is él majd tovább.

    VálaszTörlés
  6. Nekem egész hétvégén az járt a fejemben hogy ez annyira IGAZSÁGTALAN,az én gyerekem is kb akkora mint az övéi, felfoghatatlan ami történt. Ti bloggerek akik írtok nem is tudjátok, hogy mennyi olvasóhoz álltok közel, szereztek egy-egy jó pillanatot, mosolyt, nevetést, vagy csak gondolkodtatok el. Nem ismertem Bezzeget, mint ahogy Téged sem Tamko, de annyira szomorú voltam a hírtől, hogy el sem tudom mondani. Én is azt hittem, hogy jobban lesz. Köszönöm hogy írtál Róla. És köszi Neked is az írásaidért.

    VálaszTörlés
  7. Jé, tényleg él még az a blog. Köszi! És igen, remélem, elmenti a gyerekeknek valaki ezeket a blogokat, későbbre...

    Ann, ari vagy :)) Tényleg érdekes, hogy évekig követjük emberek életét, gondolatait, szinte már "ismerjük" őket.

    VálaszTörlés
  8. Számomra már az felfoghatatlan, hogy valaki 7 hónapon keresztül magatehetetlenül fekszik egy kórházi ágyon. Több mint 5000 óra gondolkodni, aggódni, félni, úgy hogy a kezedet sem tudod felemelni. Olyan rettenetesen sajnálom (és a gyerekeket főleg) hogy tényleg nem tudom megfogalmazni. És félelmetes, hogy csak így, hirtelen...

    VálaszTörlés