Múlik, rohan, száguld, elfolyik

Nem hoztam könyvet (a prioritás most az volt, hogy Boninak legyen elég francia nyelvű könyve a nyárra, tavaly ezt elrontottuk), ezért az első nap levettem a könyvespolcomról egy olyan regényt, amelyet húszévesen nem tudtam befejezni. Kitaláljátok, mi az?

Most nagyon tetszik. Tulajdonképpen ezt a regényt negyven fölött kell olvasni (akkor is írta a szerző), lehetőleg egy Covid-járvány alatt, egy olyan időszak után, amit az ember bezárva és elszigetelve töltött. A regény szereplői is egy zárt közösség tagjai. Sokat köhögnek, harácsolnak, köhécselnek. Ez a könyv tulajdonképpen egy regény az időről, az idő múlásáról, annak érzékeléséről. Gyönyörűen, közérthetően leírja például, hogy miért tűnik úgy, hogy a tartalmasan töltött idő lassabban múlik (noha „szárnyakat ad” a napoknak), míg az egyhangú és egyforma hetekkel, hónapokkal elveszítjük az idő-élményt. Így történt például, hogy Boni születése óta számomra lelassult az idő, míg a 2020. március-április üres napjai kázi „semmivé lényegültek”, „betegesen megrövidültek”. Ezért van az, hogy egy megszokott hétvége tűnhet egy percnek, de ha valami olyat csinálunk, ami más, különleges, egyszeri, akkor előfordulhat, hogy vasárnap este úgy gondolunk vissza a szombat reggelre, hogy az már „nagyon régen” volt (idézet egy barátnőmtől, egy együtt töltött hosszú hétvége után, a pályaudvaron).

Ez egy tipikusan nyaralás alatt olvasandó könyv: lassú, elgondolkodtató, odafigyelést igénylő, aláhúzogatós.