Jókor elhangzott, okos mondatok

Még évekkel ezelőtt történt, hogy amikor három bútort akartam csináltatni a pesti lakásomba, az asztalos meglépett az előlegbe adott pénzemmel. Soha nem kaptam vissza. Nagyon nagy összeg volt. Minden követ megmozgattam: rendőrségi feljelentés, fizetési meghagyás stb. egy egész mappám van az ügyről. Még a búroros saját kézzel írt papírja is megvan, hogy átvett ennyi meg ennyi összeget (átutalással fizettem). Nem is tudom, mi volt nagyobb trauma: az összeg elvesztése vagy az a csalódás, hogy a magyar hatóságok nem tudták (vagy nem akarták) elérni, hogy visszakapjam a pénzt. Az egész sztori rányomta a bélyegét azokra az időkre, még az adófizetés létjogosultságát is megkérdőjeleztem, egy ilyen államnak? Amely, ha elfelejtem érvényesíteni a jegyemet a villamoson, szigorú bírságot szab ki, ellenben egy teljesen világos ügyben hagyja futni az illetőt, aki meglógott a pénzemmel?!

Azért elevenítem fel ezt a történetet, mert emlékszem, hogy mennyire nem tudott senki akkoriban semmi vigasztalót mondani. Nem lehetett. Igazságtalanság történt a javából, nyalogattam a sebeimet. Az ilyen kiömlött tej fölött nem érdemes idegeskedni-típusú gondolatok nem segítettek; a felháborodás nem elhatározás dolga. Végül Z. húgának a férje mondott valamit, ami segített abban, hogy lehiggadjak és túl tudjam tenni magamat a történteken. Azt mondta, hogy Tamko, mindenkivel előfordul az életben, hogy pénzt veszít. Azaz, hogy a fizetést és a megtakarított pénzt nem mindig lehet a legideálisabban felhasználni; akinek pénze van, annak értelemszerűen vesztesége is van, amit elméletben el lehetett volna kerülni, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy nem (gondoljunk csak akár a sok, feleslegesen megvett kacatra, lekésett repülőjáratra, rossz szállásért fizetett összegekre, hülye ajándékokra, amelyeket ötlethiány miatt vásároltunk, vagy akár az évek során kifizetett lakás-, felelősség- vagy egészségbiztosításra, aminek épp az a lényege, hogy NE kelljen soha felhasználni).

Szóval sokat segített ez a mondat abban, hogy helyén tudjam kezelni a dolgot: megloptak, az állami gépezet nem állt mellém – de ha úgy veszem, ez sem más, mint egy egyszerű vesztség, az élet velejárója.

Szeretem és gyűjtöm az ilyen mondatokat, amelyek rávilágítanak arra, hogy más nézőpontból is lehet vizsgálni egy adott helyzetet. Amikor terhes voltam Bonival, és kijött a Down-kór vizsgálatának az eredménye, ami tulajdonképpen abban az időben egy statisztikai érték volt, egy valószínűségszámítás, és azt mondta ki, hogy valószínűleg a gyerek egészséges. Tutit csak invazív magzatvízvizsgálattal lehett volna tudni, annak viszont fennált a vetélés esélye, és így ott álltam egy dilemmával, hogy mi legyen: akarjam megtudni a biztosat, annak a kockázatával, hogy meghal a magzat, vagy higgyek a jó szerencsémnak, hogy ezerből nem én leszek az az egy, akinek a gyereke beteg? 

Ekkor Petra barátnőm mondott valamit, amire a mai napig emlékszem: Tamko, a vizsgálat azt mutatta, hogy minden valószínűség szerint nincs semmi baj. Szetintem hidd ezt el. Ha mégis beteg gyereked születik, akkor majd kezeled a helyzetet. Nem azt mondta, hogy hipotetikus problémával ne foglalkozzunk előre feleslegesen. Ennél sokkal többet mondott, azt, hogy lesz erőm a problémával megbirkózni. Egy egész életprogramot vázolt fel hirtelen: csinálj mindent a legjobb tudásod szerint, a véletleneket úgysem lehet elkerülni, és ha bekövetkezik a legrosszabb, azt is kezelt a legjobb tudásod szerint. Emlékszem, épp egy lépcsőn mentem a vonatpályaudvar felé, amikor ezt így végiggondoltam, és teljesen lenyugodtam (az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy pont abban az időben lett elérhető az a veszélytelen vizsgálat, ami tutira kizárta a Down-kórt).

Nemrég Marival beszélgettem, már nem is tudom, hogy Boniról vagy saját magamról (nagy a részhalmaz), a téma a kreativitás volt. A mindennapi életben nagyon megfoghatatlan a fogalom, a híres zsenik kreativitását persze mindenki elismeri. Maga a kreativitás vonzó készség, anélkül, hogy pontosan meg tudnánk mondani, mit jelent (ha petrezselyem helyett medvehagymát teszek a rizottóba, kreatív vagyok-e? Vagy csak üres a hűtőm?). Én magam nem érzem magam kiemelkedően kreatívnak, és Bonin is azt látom, hogy rengeteget másol. Mari erre azt mondta, hogy Nem baj, a másolás a kreativitás előszobája. És akkor leesett, hogy nem kellene a kettőt szembeállítani, a kreatívak nem a másolók ellentétei, nem kizárólagos a viszony. Lehet, hogy egyetlen kreatív gondolatot (rajzot, műalkotást, matematikai bizonyítást, sakklépést, fordítást stb. a sor folytatható) sok-sok másolás előzi meg. Sőt, nemcsak megelőzi: az utóbbi az előzőnek az előfeltétele is. Lehet, hogy másolás nélkül nincs is kreativitás – nem kell tehát lenézni az utánzást, rutint ad.