Egy telefonbeszélgetés

Megpróbálom elmesélni a mai érzéseimet, melyek széles skálán mozognak: a meglepődéstől kezdve a büszkeségen keresztül a megbánásig és a bosszúságig terjednek, ilyen sorrendben. A kiindulópont egy nővel folytatott telefonbeszélgetés volt. Ezt a nőt pár éve ismertem meg, az elején szimpi volt. Nem kerültünk soha közeli kapcsolatba, és egy idő után rá is jöttem, hogy csak akkor keres engem (telefonon, e-mailben), ha kérni akar tőlem valamit – és ezt rendszeresen meg is teszi. Legutóbb január elsején lepett meg egy újévi üzenettel, és mivel soha nem szoktunk írni egymásnak újévkor, rögtön arra gondoltam, hogy megint van valami kérése. Azt írta, hogy jó lenne beszélni – pedig nem szoktunk csak úgy beszélgetni.

Tegnapig várt a telefonhívással. Összesen háromszor keresett, de mivel nem tudtam felvenni, ma visszahívtam. Gondoltam, hogy valamilyen konkrét okból hívott, nem arra kiváncsi, hogy vagyok (ez soha nem érdekli), és ezért szerencsére lélekben felkészültem arra, hogy adott esetben nemet kell mondanom. Büszkeséggel tölt el, hogy ezt határozottan meg is tettem, miközben azt hiszem, udvarias maradtam.

Most illóolajokat és tápanyagkiegészítőket árul, és be akart szervezni egy egyórás foglalkozásra, amelyen bemutatja a termékeit, amelyek, mint mondta, mindenfajta egészégügyi problémát megelőznek és gyógyítanak. És itt jön mindjárt az első meglepődésem: hogyan gondolhatja bárki is, hogy egészségügyi problémával nem orvoshoz vagy gyógyszerészhez fordulok, hanem egy hibbant javasasszonyhoz?? Aki nem önszántából és hivatástudatból, hanem egyszerűen saját pénzügyi érdekeit szem előtt tartva (gondolom kap valami járulékot) árulja a csodabogyóit.

De ha lehet, ennél mégjobban meglep az, hogy ezt mindenfajta szégyenérzet nélkül, nyíltan felvállalja valaki. Én asszem elsüllyednék szégyenemben, ha végig kellene hívogatnom a kontakjaimat, hogy rájuk sózzak valamit, amiből nekem hasznom származik (ez a bloggeri felület is mindig felkínál reklámozási lehetőségeket, de ezt sem veszi be a gyomrom, hogy abból legyen bevételem, hogy az olvasónál felugorjon egy-egy hirdetés).

Elmondtam, hogy nem érdekel a dolog, mert egyrészt nincs szükségem ilyesmire (ekkor mindentudóan hümmögött, mint aki tudja, hogy mindenkinek szüksége van az ő termékeire), és hogy ha felmerülnének ilyen problémák, arra, azt hiszem, megvannak a magam erőforrásai és leküzdési technikái, illetve tudnám, hová forduljak. Továbbá elmondtam, hogy egy órát én erre tuti nem szánok az életemből, mert ha lenne is szabad egy órám (nincs), akkor biztos, hogy azt olvasással tölteném.

Kicsit bánom már, hogy nem voltam még egyértelműbb, és nem mondtam meg neki, mit is gondolok erről az egész nyomulós, ködösítő, megalázó házalásról, amivel csak hülyét csinál magából, nekem pedig felesleges perceket és bosszúságot okoz. Úgy érzem, ez a nő palira vett, pedig szeretem magamról azt gondolni, hogy nem tűnök bepalizható személynek. Gimis és naív koromban, amikor a rendszerváltás után virágzott Budapesten az Amway-biznisz, valaki engem is beszervezett egy találkozóra: ott ültem valami kávézóban egy unszimpi ügynökkel, aki rá akart venni, hogy áruljak samponokat a barátnőimnek, és azon gondolkodtam, hogy basszus, hogyan keveredhettem ilyen helyzetbe?

Most, huszonöt év múlva, még mindig nem értem, hogyan lehetek egy olyan beszélgetés résztvevője, ahol azon kell gondolkodnom, eléggé udvariasan hárítok-e el egy meghívást, ahová nem szeretnék elmenni, illetve kellőképpen tapintatosan mondok-e nemet olyan dolgokra, amiket nem szeretnék megvenni, mindezt egy olyan nőnek, akik láthatóan az én egészségemért aggódik (!!), holott nyilvánvalóan bevételforrást keres. Nem azt sajnálom, hogy nem fogalmaztam keményebben. Tudtam volna keményebben fogalmazni, de az a tapasztalatom, hogy ez sokszor felesleges, ráadásul nem akart rosszat a nőt (igaz, jót sem). Azt sajnáltam, hogy az egész beszélgetés alatt még ÉN éreztem magam kellemetlenül, hogy vissza kellett utasítanom.