Mit tanulnak a francia gyerekek az általános iskolában?

Most már kezdem gyanítani, hogy leginkább helyesírást. A magyarhoz képest a francia helyesítás nehéz, mivel sokkal több a hibalehetőség. Annyira, hogy a rossz helyesíró és a jó helyesíró felnőttek között húzódó szakadék szinte már társadalmi-gazdasági. Igaz, középosztálybeli értelmiségiek is írnak helytelenül, amit a finnyás kisebbség (köztük én is) döbbenten vesz tudomásul. Emlékszem, voltak egyetemi csoporttársaim (irodalomszakon!), akik rendszeresen eltévesztettek bizonyos konstrukciókat (pl. nous avons gagné helyett *nous avons gagnER-t írtak, én ezt akkor, és ma is, borzasztó cikinek éreztem).

A francia helyesírást nem elég bemagolni, ismerni kell hozzá a nyelvtant. Van persze rengeteg önkényesen leírt szó, ezeket tudni kell – ez már önmagában is sok meló (pl. robinet - balai, mindkettő ugyanarra a hangra végződik, amit kétféleképpen kell írni). De aztán azt is kell tudni, hogy az ige milyen igeidőben áll, vagy hogy melyik szót mivel egyeztetjük és miért. Bonikám például megtanulta azt a főnevet, hogy dictée (tollbamondás), és ügyesen nem felejti le a végéről az e-t. De a múltkor azt kellett leírnia: les nombres dictés, de szegénykém honnan tudta volna, hogy ezt s-szel kell írni? Hiába hangzik kiejtve ugyanúgy, itt a szó nem főnév, hanem melléknévi igenév, és egyeztetni kell az előtte álló szóval. Boni épp csak meg tudja különböztetni a főnevet, a melléknevet és az igét, azt is inkább csak magyarul, nagyon messze van még attól, hogy megértse az ilyen árnyalatnyi különbséget.

Fura, hogy évek mennek el a gyerekek életéből azzal, hogy megtanulnak helyesen írni. Mennyi minden másra lehetne használni ezt az időt! Magyarul sokkal könnyebb a helyesírás – ebből logikusan következne az, hogy a magyar gyerekeknek sokkal több idejük van játszani, futkározni, szövegértést gyakorolni, számolni, rajzolni, vitatkozni stb.

És hiába tanulják, magolják, gyakorolják évekig, még a a tanárok is rontanak. Az elsős tanítónő rendszeresen hibázott a szülőknek írt rövid üzeneteiben, e-mailjeiben. El nem tudom mondani, mennyire csodálkoztunk, de mivel a nő szimpi volt, elhessegettük azzal, hogy biztos véletlenül tette (ami mondjuk nem magyarázta azt, hogy miért hibázott mindig következetesen? pl. *syllabLe). Mondom, ez egy olyan társadalom, ahol emberek képesek hosszas diskurzusokba bocsátkozni és triumfálva előrukkolni a jó megoldással, egy-egy igeidő, végződés vagy hangkötés kapcsán, baráti vacsorák alkalmával, ahol a rossz helyesírást automatikusan a tudatlansággal és a műveletlenségel azonosítja mindenki, ezért tényleg meglepő, hogy egy magára valamit is adó tanítónő, gyakorlóiskolában, helytelenül ír le bizonyos szavakat.

Legutóbb viszont a másodikos tanítónő javította ki rosszul Bonikám fogalmazását. Boni sem írta jól, de amit a nő pirossal belejavított, az végképp hibás volt, Z. rögtön látta. Lecsekkoltuk a neten, megkérdeztem franciatanár barátnőmet. A nő megoldása tényleg rossz. (*J'ai des cheveux brunS foncéS, javított bele a nő, pedig a dupla melléknévnél nem kell egyeztetni, helyesen tehát: brun foncé).

Felmerült a kérdés, hogy mi legyen. Az évek óta dolgozó, főiskolán tanító pedagógus, akinek a nyelv a munkaeszköze, nem ismeri az egyik alapvető szabályt. Az én álláspontom és világnézetem szerint, továbbá figyelembe véve Boni iskolai magatartásproblémáit (ki akarják rúgni hittanról!) és a nővel már fennálló konfliktusainkat (maszkügy) SEMMIT nem szabadna csinálnunk. A férjem viszont basszus, szólni szeretne a nőnek, és nem érti, hogy szerintem ez miért gáz. Hát csak örülni fog, és ezek után majd helyesen írja le a dupla mellékneveket – vélekedik.