Felfedeztem (magamnak) egy írót

Ti hogyan választjátok ki a soron következő olvasmányotokat? Az ember évtizedeken keresztül olvas, tegyük fel hetente-kéthetente egy könyvet, azaz hetente-kéthetente kell eldöntenie: mi jöjjön soron. Az irodalmi kánon klasszikusatitól eltekintve én szinte mindig ajánlás, kritikák vagy rádióműsorok alapján veszek kézbe könyvet; pont ezért rendszerint olyan regényeket, amelyek elég jól ismertek, vagy legalábbis amelyek írója benne van a köztudatban.

Először fordult elő most velem, hogy egy viszonylag ismeretlen író könyvét olvastam el, mégpedig csupán csak azért, mert tetszett a róla szóló két soros összefoglaló a Le Monde-ban. Azt írták, hogy az apaságról szól, én pedig már régóta keresek regényt konkrétan a szülőségről; mit jelent az, hogy valaki anya/apa. Nem sok ilyen könyv van. Még Esterházy sem, aki pedig olyan sokszor írt a saját anyjáról és apjáról, még ő sem választotta témául ezt a hihetetlenül fontos, jelentős és fantasztikus dolgot, ami tulajdonképpen a világ legtermészetesebb és leggyakoribb jelensége: valakinek az anyja (apja) lenni. Ki hogyan éli meg a mindennapokban ezt a hatalmas csodát, ami pont a mindennapok miatt gyakran fárasztó, időnként kiakasztó, néha egyenesen kétségbeejtő? Hogyan lehet elbeszélni ezt a hihetelenül fontos, ugyanakkor hihetelenül mindennapos dolgot? Hogy az emberből létrejön egy gondolkodó, érző, beszélő élőlény, saját vágyakkal, félelmekkel és álmokkal, és ennek a különálló embernek mi magunk teremtjük meg az első évtizedek kereteit, amiből egész életében gazdálkodik majd. Persze vannak gyönyörű részletek erről a világirodalomban, na de egy egész könyv? Pedig a gyerekkorról, a szülőkkel való viszonyról, a szerelemről, a csalódásokról, az önmagunk kereséséről, az öregedésről olyan sok regény születik. A szülőségről miért nem? 

Ráadásul, mint leelenőriztem, az író csak pár hónappal idősebb nálam, és filozófus. (Ebben az országban egyébként mindenhonnan filozófusok bukkannak elő. Itt a filozófia egy élő tudomány, olyan érdekes.) A könyv nem pontosan az volt, amit vártam (mert azt nekem magamnak kell megírnom, gondolom), de nagyon tetszett. Több ponton is találtam hasonlóságot köztem és az író között: például, ahogy írta, évekig élt a létminimum alatt, íróként, alkalmi fizukból, vidéken (akkor születtett az első fia), majd egy véletlen folytán állásajánlatot kapott, és ott találta magát Párizsban egy (azóta már nagyon sikeres folyóirat) a Philosophies Magazine főszerkesztőjeként, jól fizetett állásban, szoros időbeosztással. (Én ugyanezt a társadalmi felemelkedést éltem át egy csapásra: egyszer még csóri gyakornok voltam egy könyvkiadónál, fél évre rá már előre köszöntek a bankban, olyan jó állásom lett, bölcsész végzettségem ellenére.)

A könyv azt a 18 évet fogja át, amely alatt megszületett az öt gyereke. Rengeteg minden homályban marad, de nem zavaró, mert vagy nem tartozik a témához, vagy pedig túl személyes (tehát nem tartozik a témához). Próbáltam megválaszolni a klasszikus kérdést, azaz a francia és a magyar gyereknevelés (sőt, ezen túlmenően, a két társadalom) közötti különbség mibenlétét, amit olyan nehéz megfogni, szavakba önteni. Szerintem az iró ugyanolyan ideológiavezérelt, mint a magyar szülők; egyszer például elmondta, hogy egyik gyerekének sem adott cumit/rongyit/dudut, szóval olyan dolgot, amellyel a gyerekek elalszanak a mell és az anya hiányában, mert nehogy már ilyen helyettesítő szerrel éljenek már kiskoruktól fogva. De pl. egy vicces különbség, ami inkább csak formai, nem tartalmi: írta, hogy a felesége 17 hónapig szoptatta (kizárólagosan!) a fiukat, és hogy milyen praktikus volt ez, amikor vernisszásokra, koktélpartikra, aperókra jártak...!

A valódi különbség asszem ott van egyébként, hogy a francia szülők vállaltan kívánnak (és ezek szerint tudnak is) három-négy lovat megülni egy fenékkel: négy gyereket nevelni, karriert befutni, társadalmi életet élni, egészségesek maradni. A pasi amúgy az olasz gyerekneveléssel veti össze a franciát (a második felesége egy olyasz nő), és azt mondja, hogy a francia gyerekeket inkább az önsajnálatra, mintsem a küzdeni vágyásra nevelik a szülők (homokozóbéli konfliktusok és megoldásaik kapcsán). Fura, hogy a kétnyelvűségről semmit sem ír, kezdem már egyedül érezni magam, hogyan lehetséges, hogy a családon belüli két nyelvet és két kultúrát én ekkora problémának élem meg, míg mások meg sem említik?

Visszakanyarodva az első bekezdéshez és a címhez; fogok még ettől a pasitól olvasni, tetszik, ahogy ír, helyenként sarkos, sokszor elgondolkodtató, időnként viszont az ember tényleg legszívesebben azon nyomban kiugrana az ágyból, és rohanna szétverni az író úr pofáját, ahogy Hrabal is írja. Hiszen akkor jó egy könyv, ha hatásos, és gondolkodásra készteti az embert, nem?