Emlékek

Emlészem, mi volt a legkorábbi gyerekkori emlékem; az emlékezésre emlékszem, azaz arra, hogy 10 éves kor körül még nem felejtettem el, akkor még világosan élt bennem annak az emléke, hogy egy nyári reggel kimászom az ágyból a nagymamám „tisztaszobájában”, és odafutok a rácsos ágyhoz, ahol a húgom fekszik. Gyerekként még rémlett a rácsok hűvössége, ahogy az arcomat odaszorítom. Ma már csak azt tudom, hogy ez volt a legkorábbi gyerekkori emlékem (húgom lehetett egyéves, én tehát három), konkrét emlékeim már nincsenek.

Időnként próbálom kipuhatolni, hogy Boni mire emlékszik kisebb korából. Figyelem, hogy mit mond, néha kérdezem is, hagyom beszélni. Az kijelenthető, és nem is igen meglepő, hogy Boninak semmi konkrét emléke sincs sem a születéséről, sem arról, hogy szoptattam (14 hónapig). Tudja, hogy pelenkát hordott, de ez a tudás is inkább elméleti (minden kisbaba hord pelenkát, plusz nekünk egy sarokban még mindig megvan a pelenkázó), mert amikor nemrég megkérdeztem, hogy nem volt-e rossz pisis pelenkával jönni-menni, azt már nem értette. El kellett magyaráznom, hogy a szülők nem mindig cserélik ki a pelust pisi után rögtön.

Aztán néha azt érzem, szeretne nekem valami érdekességgel előrukkolni; a múltkor például azt állította, hogy emlékszik, a botanikus kertben tanult meg járni, ami nem igaz. Emlékszik talán arra, hogy volt olyan idő, hogy még nem járt biztonságosan, és már itt laktunk? Nem tudom. Tény, hogy nem tudja megfogalmazni, milyen érzés volt járni tanulni. Tudod, hogy volt olyan is, hogy még nem tudtál beszélni? – kérdeztem legutóbb. Olyan kíváncsi vagyok, hogyan élte meg azokat a (hoooooosszú) éveket, amikor csak találgattuk, és gyakran hibásan, hogy mit akar mondani. És milyen gyakran gurult dühbe ilyenkor!

Azt is jó lenne még megtuni, mielőtt még végleg elfelejti, milyen volt kétévesen a bölcsibe becsöppennie. Úgy tűnik, se a bölcsire, se a kiscsoportra nem emlékszik, vagy a halvány emlékképeit nem tudja összerakni, megfogalmazni. A szobája ajtaján ki van rakva egy alkotás, amit bölcsiben csináltak anyák napjára, tehát 2,5 éves volt: a két tenyere van rajta. Állítja, hogy emlékszik, ahogy a fehér festékbe kellett mártania mindkét kezét. De vajon nem azért emlékszik-e erre, mert az elkészült képet nap mint nap látja? Mint ahogy sokkal nagyon eséllyel emlékezünk azokra a dolgokra, amelyekről fénykép készült?

A legkorábbi, valóban hiteles emléke egy rossz sztori, és emlékszem, pár éve, amikor fölemlegette, csodálkoztam, hogy emlkészik még erre az esetre. Bölcsis lehetett, tehát 2–3 éves. Erről nem készült fénykép, úgyhogy ez sem torzíthatja az emlékeit. Beteg volt, ő már érezte, mi még nem tudtuk. Elkészítettem neki a célkafőzeléket, sok hagymával, krumplival, krémsajttal, sült célkával. Azután elmentem uszodába, és mikor hazajöttem, beültettem az etetőszékébe (nagyon sokáig evett abban, talán még kiscsoportban is). Akkortájt kezdett válogatós lenni, ami nagyon frusztrált mindenkit, mert kétéves koráig bármit megevett, amit elé tettünk. A céklafőzit sem akarta megenni, de én türelemmel, meggyőződéssel és kicsit szigorúan mind belapátoltam a szájába. Szegény gyerek, alig fejezte be, elkezdett öklendezni. Gyorsan kikapcsoltan a szíjat, és rohantam vele a fürdőszobába, és épp idejében érkeztünk, mindent a zuhanyzóba hányt. Mind később kiderült, valami vírust kapott el a bölcsiben, mi is sorra kerültünk.

Ő ebből jól emlékszik például arra, hogy én nem voltam otthon, majd hazajöttem és beleerőszakoltam a kaját. Emlékszik a futásunkra a fürdőszobáig. De főleg: azóta soha nem volt hajlandó célkát enni. Talán ez az egyedüli kaja, amit még unszolásra sem kóstol meg, amelyhez nagyon konkrét és éles emlékei tapadnak, mondhatjuk úgy, hogy a viszonyuk egy jó időre megváltozott (kíváncsi vagyok, mikor gyűri le az ellenszenvét és lesz gusztusa megkóstolni).