Az aggodalom és a remény

Múlt héten azt hittük, hogy Boni esetleg elkapta a koronavírust. Az egész sztoriból két mozzanatot emelnék ki: először is azt, hogy mennyire nem tudtam az egészről írni (és milyen örömmel jutott eszembe a legutolsó posz témája), mennyire elhessegettem azokat a kérdéseket, amelyek Boni hogylétére irányultak. Úgy tettem, mint ha a hit, mely szerint egyszerű nátháról van szó, megvédene minket attól, hogy koronavírus legyen; még egymás között sem nagyon emlegettük fel a Covidot.

Amúgy teljesen klasszikus, jól ismert éveleji betegség volt, amely során viszont sokszor felmerült a megfázás kifejezés is, ugyanis úgy a férjem, mint a mamám mindenfajta tudományos érvelés dacára azt állítja, hogy a hidegtől (kimelegedett! majd lehűlt!) meg lehet betegedni. Franciául ráadásul úgy mondják „elkapni a hideget”, ugyanúgy, ahogy a vírust is elkapjuk. Végső érvük (nem tudok egy picit nem igazat adni nekik..) az volt, hogy az emberek mégis csak rossz időben betegszenek meg és kapják el a forróhideget. Na mindegy, ma már nem azokat az időket éljük, amikor Z. megkönnyebbülve kommentálja a gyerekorvos diagnózisát, hogy ez csak egy vírus. Mert melyik, ugye.

Szóval Boni csütörtök reggel erős torokfájásra ébredt, délben fölszökött a láza, vissza sem vittük a suliba. Délután elalud ülve a kanapén (szemben ütvefúróval tarkított felújítás zajlik). Mi még aznap telefonáltunk a suliba, és megkérdeztük, mehetek-e a délutáni szülői értekezletre (kolléganőm kommentje: miért, nálatok IRL értekezlet van??). A szülőin elmondták, hogy egyetlen gyerek sem mehet iskolába a ismert tünetekkel (erről kimerítő listát kaptunk), de akkor sem, ha valaki más a családban ilyen tüneteket produkál. Itt több szülő is felháborodott, mondván, hogy náluk az év minden szakaszában van olyan gyerek, akinek folyik az orra, akkor ezt ők hogy oldják meg? Zárójel bezárva, nekem úgy tűnt, pár hét múlva csökkentett vagy online tanítás lesz, kár, mert szimpi az új tanítónő, szép az új osztályterem és a gyerekmegkeveréses módszer továbbra is bravúros francia megoldásnak tetszik.

Pénteken a gyerekorvos megvizsgálta Bonit, és azt mondta, csak abban az esetben kell tesztelni, ha rosszabbul lesz. Vasárnap reggelre múlt el a láz, addig éltünk egy nagyon fura, kettős állapotban; Z., aki hónapok óta ettől tart, ezt vizionálja, erről beszél (és erről hallgat), karantént hirdetett, derűsen, proaktívan, fegyelmezetten. Ránk illett teljesen az a mondás, amit állítólag a koncentrációs tábor kapujában hangzott el: eddig aggódtunk, mostantól viszont reménykedhetünk. Elgondolni, hogy a koronavírus már itt van a lakásunkban, vagy ami még valószínűbb, a szervezetünkben, tulajdonképpen nem volt annyira borzasztó (vagy legalább is nem volt rosszabb), mint amennyire borzasztó például egy maszknélküli beszélgetésbe bonyolódni játszótéri anyukával, és utána napokig azon őrlődni, hogy most elkaptuk-e. Világos, egyértelmű stratégiánk volt: lázat mérni, várni, senkivel sem találkozni. Mást nem tehettünk.